Hittudományi Folyóirat 6. (1895)
Huber Lipót: Jézus Krisztusnak és apostolainak nyelvéről
380 (רמח) ivásra, gyapjut-e (רמע) ruházatra, vagy juhot (רמא> leölésre ?!» A zsibárus u. i. a רמ előtti torokhangot oly ha- tározatlanul s a hangzókat oly homályosan ejté ki, hogy nem tudták, mit értett a négy dolog között. Egy galileai asszonyról meg a következő mulatságos bonmét közli. Midőn egy alkalommal jó szomszédasszonyát egy pohár tejre meghívá, egész udvariasan így szólt hozzá: ךילנכות איבל azaz: «faljon föl egy oroszlán!» Azt akarta u. i. * T mondani: יאת ךילבואך אבלח vagyis : «jöjj, tejjel etetlek !מ De egyes hangokat elnyelvén, oly kétértelműen hívja vendég- ségre, hogy a fönti épen nem kedves udvariaskodás lett meg- hívójából.1 Ha már most tekintetbe veszszük egyrészt azt a körül- ményt, hogy Jézus és apostolai (iskarióti Júdás kivételével) Galileának voltak fiai, hol gyermekkorukat, ifjúkorukat és férfikoruk jó részét is tölték; másrészt pedig azt a tagad- hatatlan tényt, hogy anyanyelvűnk, melyre édes anyánk oly nagy szeretettel tanított, azok közé a drága kincsek közé tar- tozik, melyekhez az ember legszívósabban ragaszkodik: ki tagadhatná, hogy, ha ami jó Üdvözítőnk szívjóságából, határ- tálán gyöngédségéből kifolyólag leereszkedett is az emberi gyarlósághoz, amennyiben a szamaritánusokhoz szóltában ezek nyelvjárásához, a judeabelieknél pedig emezekéhez al- kalmazkodott, hogy szavai annál biztosabban hassanak a szívek mélyére, mégis, miként Pétert megismerték szólásmód- járói a főpap udvarában, az 0 beszédje és kiejtése is a galileai provincializmus színezetét megtartotta. Bízvást föltehet] ük azon- ban, hogy beszédjei alkalmával azl a különben sülyedt gali- leai dialektust is lágy kellemmel s elragadóan megnyerő báj- jal hangoztatták isteni ajkai: «favus distillans labia tua, . . . mel et lac sub lingua tua».2 » Később, midőn a kereszténység elterjedt Palesztinában, a keresztények aram nyelve idővel eltért némileg zsidó honfi1 V. ö. Jer. Sabba 9. 2. 2 Ének. éneke 4, 1,
