Hittudományi Folyóirat 5. (1894)
Lehmann Gyula: Az ész szerepe a vallásban
645 tolják, homályba borítják eme végső okokat s csak arra valók, hogy a lelket eltévelyítsék az igazság kutatásában, de hogy kielégítő fefeletet adjanak, arra nem alkalmasak. Biztos feleletet e problémákra csak az adhat, aki azokat felállította, Isten, aki egyháza által tudomásunkra is juttat annyit, amennyit végtelen bölcsessége üdvösségünkre szükségesnek lát. És továbbá a bölcselet a legmeggyőzőbben kimutatja, hogy az embernek, a véges, gyarló lénynek fogalmával a végtelen tudás metafizikai értelemben ellenkezik, mert különben, ha már az egyik isteni tulajdont bírná a maga teljes mértékében, azt a többi is követné, vagyis, ha nem is az egyes ember, de legalább az egész emberiség mint nem (genus) Isten volna. Terjeszszék bár a saját gyarlóságát érző ember elé e képtelen állítást enyhébb alakban, hogy t. i. az emberiség, mint a tapasztalás mutatja. a végnélküli tökéletesedés útján van, állításuk az előbbire megy ki, azért tarthatatlan. Ép oly képtelenség a másik véglet, mely az emberi észt vallási téren minden jogától meg akarja fosztani, rá ruházván azt a vak ösztönre, a szívnek okokat nem mérlegelő, csupán hajlamai után induló választására. Ez állítás hamissága kiviláglik az emberi nem közmeg- gyözödéséböl. Minden ember érzi, hogy lelke az igazság kutatására van hivatva s ha nem is tud behatolni az isteni titkok s a természet fölötti világrend rejtekeibe, a természetes rend problémái a legháladatosabb tárgyul kínálkoznak arra, hogy lelke nemes vágyának eleget tegyen. Ámde sok vallási igazság (minők: Isten léte, a lélek halhatatlansága,) tartozik a természetes rendhez, melyeknek legalább is homályos tudása okve- tetleuül szükséges arra. hogy az ember természetes célját elérje, azért a Teremtöröl, ki mindent oly végtelen bölcsességgel intézett el, fel kell tételeznünk, hogy amaz igazságok felfogására megadta az embernek a képességet. Azonban az igazság kutatására, az okok helyes mérlegelésére s arra, hogy ismertekből az ismeretlenre haladjon, a szív sugallata képtelen, már pedig a fentebb említett igazságokra ilyen úton jött rá az emberiség, tehát szükségképen következik, hogy e képesség az észben gyökerezzék. A szív kedély-világa olyan mint a tenger fölszíne,
