Hittudományi Folyóirat 5. (1894)
Dr. Szalay Hubert: Korszerű megjegyzések a szentségek megvonásának kötelezettségéről
263 Hogy ez az ószövetségi repudium által nem tartatott meg, arra nézve a kimagyarázás hasonló ahhoz, melyet a polygamiánál láttunk.1 Itt is figyelembe veendő, amit Suarez tanít: «Principia legis naturae primaria immutabilia, secundaria mutabilia.»2 Ebből megérthetjük, amit Krisztus Urunk is mondott a zsidókhoz! «A ti szivetek keménysége miatt engedte meg nektek Mózes elbocsátani feleségteket, de kezdetben nem úgy volt.»3 Ha mármost a házasság a természeti jognál fogva felbonthatatlan, akkor a természeti jog ellenében az állam sem bírhat joggal már ez okból sem a polgári házasság behozatalára, mert ezzel lerontja azt, ami a házasság lényegéhez tartozik, ellenkezésbe jön magával a természeti törvénynyel. Megengedve még azt is, hogy a világi törvény a házasság egységét és felbonthatatlanságát megvédi, még akkor is hitellenes intézmény marad a polgári házasság, mert ellenkezik az egyház ama tanával, mely szerint egyedül az egyház állíthat fel érvénytelenítő akadályokat, s egyedül az egyházat illeti a házassági kötelék fölötti ítélkezés joga. Némileg már foglalkoztunk az idevágó bizonyítékokkal azon helyen, ahol bizonyítva a házasság szentségi jellegét, ez igazság következményét is feli kellett érveinkkel említenünk, t. i. hogy a házasság szentségére vanatkozó intézkedés kizárólag az egyház joghatóságába tartozik. Az ott felhozottak kiegészítésére megemlítjük még az egyház kővetkező nyilatkozatait. A trienti zsinat kötelező hit tárgya gyanánt kimondta: «Ha valaki azt állítja, hogy ez egyház nem állíthatott érvényante multo quam ad proprie dicti sacramenti dignitatem eveheretur, sic divinitus institutum esse, ut secum afferat perpetuum indissolubi- lemque nexum, qui proinde nulla civili lege solvi queat. Itaque licet sacramenti ratio a matrimonio seiungi valeat, velut inter infideles, adhuc tamen in tali matrimonio, siquidem verum est matrimonium, perstare debet omninoque perstat perpetuus ille nexus, qui a prima origine divino iure matrimonio ita adhaeret, ut nulli subsit civili potestati.» 1 L. 10. sz. a. 2 De legibus 1. 2, c. 15, n. 28. s Máté 19, 8.
