Hittudományi Folyóirat 5. (1894)

Dr. Szalay Hubert: Korszerű megjegyzések a szentségek megvonásának kötelezettségéről

256

A házasság egysége tehát tökéletes volt már a házasság alapíttatásakor s e tökéletes egység részint a természet sugallatából, részint Isten positiv akaratából tartatott meg. Minthogy továbbá a többnejüség (polygamia) nem ellenkezik a házasságnak valamennyi céljával, e miatt nincs is ellenkezésben a természeti törvénynek alapzatos, közvetetlen parancsaival (ezek az úgynevezett primigenia praecepta), — amelyek alól Istentől eredő felmentés sem képzelhető — hanem csak a természeti törvénynek következtetett vagy közvetett (praecepta consequentia) parancsaival van ellentétben. Megengedni vagy különös gondviseléssel megakadályozni azon bajok létrejöttét, amelyek a természeti törvény e közvetett parancsainak mellőzésével járnának (t. i. a családban létrejöhető egyenetlenségek, rossz gyermeknevelés stb.), Istennek, a természeti törvény Alkotójának, hatalmában állván: ö a természeti rend megsértése nélkül meg is adhatja ugyan a közvetett parancsok alól való felmentést, amint tényleg a vízözön után dispensatio által meg is engedte az ősatyáknak s a zsidónépnek a több- nejüséget, mely dispensatio, úgy látszik, a pogány népekre is kiterjesztetett.

Azonban az evangéliumi törvény által (Mát. 19. fej. Márk, 10. fej. fönt idézett helyei) a házasság eredeti állapotába, a tökéletes egységű viszonyba helyeztetett vissza, s azon idő óta mindenkire nézve, az Istent hívő vagy pogány népekre nézve egyaránt, megszűnt a többnejüségre vonatkozó, Istentől adott felmentés.

consiliis responderet aptius, vel ex eo tempore duas potissimum, easque in primis nobiles, quasi alte impressas et iusculptas prae se tulit proprietates nimirum unitatem et perpetuitatem. Idque declaratum aperteque confirmatum ex Evangelio perspicimus divina Jesu Christi auctoritate ; qui Judaeis et Apostolis testatus est, matrimonium ex ipsa institutione sui dumtaxat inter duos esse debere, scilicet virum inter et mulierem; ex duobus unam velut carnem fieri; et nuptiale vinculum sic esse Dei voluntate intime vehementerque nexum, ut a quopiam inter homines dissolvi aut distrahi nequeat, «Adhaerebit (homo) uxori suae, et erunt duo in carne una. Itaque iam non sunt duo, sed una caro. Quod ergo Deus coniunxit, homo non separet.» (Math. 19, 5—6.) Encycl. «Arcanum» d. 10. Febr. 1880. ed. Friburg. Series prima epistolarum omnium L. XIII. (1881) pag. 7.