Hittudományi Folyóirat 5. (1894)
Hölszky Károly: A hexaëmeron és az ember alkotásáról szóló szentírási részletek magyarázata
231 minderre részünkről legbiztosabb felelet a hallgatás. Ennyit a nyelvről! Határozottan ki kell támadnunk azok ellen, kik az első és második fejezet elbeszélései alatt egymástól megkülönböztetett két történetet akarnak érteni. A józan értelmezés szerint Mózes a második fejezetben bővebben, körülményesebben akar szólni arról, ami az embert a teremtés történetében közelebbről érdekli s mit az első fejezetben az általános kosmogoniá- ban csak érintett, t. i. az ember teremtéséről. Hogy azonban ez elbeszélés ne tűnjék fel az előbbitől különváltnak, az 1—6. versekben az előbbi fejezetet mintegy összegezi. Nem is érthetnék, hogyan történt légyen, hogy amit Isten nagyon jónak talált, azt immár mintegy halomra döntse, hogy romjain ugyanazt kezdje építeni, amit már jónak látott (1, 31.), de összezúzott. Nem lehetetlen, hogy az első kosmogonia célja a szombat intézményének szentesítése — történelmi alapon, — a másodiké pedig az ember teremtésének elbeszélésére és a bűnbeesés történetére való előkészítés (ugyanoly alapon). * Milyen állapotú volt a természet, milyen alakot mutatott a Föld felszíne az ember teremtésének idejében, az könnyen elképzelhető. A szárazföldnek már annyira kellett megállapodnia, hogy az emberre valamelyes hirtelen kitörések már nem válhattak veszélyesekké. A bölcs Alkotó természetesen oly időpontban teremtette az első embert, hol a kiima időszakos ridegsége okozta viszontagságoknak nem volt kitéve. A hidegebb égtájakra felköltöző emberiség is bizonyára felszerelte magát amaz eszközökkel, melyekkel a zordabb éghajlat viszontagságai ellen védekezzék. Épen ezért természetesebb föltennünk, hogy az első ember az örök tavasz hazájának lakója volt, semhogy Isten azonnal ruhát (mit a sz. könyv csak a bűnbeesés után említ és akkor is más célból, t i., hogy a felébredt szeméremérzet sértve ne legyen), lakást, esetleg a téli időre éléstárt is készített volna neki. Olyan hazában élhetett az első ember, milyenről Ovidius lantja az aranykor (aetas aurea) leírásánál oly megragadóan zeng:
