Hittudományi Folyóirat 4. (1893)
Kőrössy Endre: A megtestesülés Isten dicsősége
484 lyos vétsége által megsértik a végtelenül szent, absolut igazságos Isten törvényhozói hatalmát, vétkeznek, örök haragot vonván magokra és kárhozatot. Gondoljuk meg: mit tehetett volna ezek után a Teremtő teremtményével ? . . . Azt, amit egy fazekas az általa készített edénynyel. melyet, ha neki nem tetszik alakja, egy csapással semmisít meg. Ily viszonyban állott pedig az ember Istenhez. És mégis mi történik ? ., . A szeretet, mely Istenben az emberek iránt öröktől fogva lángol vala, új sugárral közeledik a hideg emberhez, új bizonyítékát adva határtalan jóságának. Nemcsak az az ö célja, hogy az ember megmeneküljön a rossztól, melybe saját maga döntötte magát, hanem, hogy még az előbbi malaszt-állapotot is visszaszerezhesse; tehát nem csupán elégtételkép, hanem még érdemek szerzése által is akart az ember javára lenni. Ámde az isteni akarat ilyen betöltéséhez határtalan szeretet kellett, és ezt a szeretetet fel is találjuk a megtestesülésben. «Abban tűnt ki Isten szeretete irántunk, hogy egyszülött Fiát küldte a világra, hogy általa éljünk» ;1 és: «Isten pedig hozzánk való szeretetét az által ajánlja, hogy még mikor bűnösök va- lánk, az időben halt meg Krisztus érettünk;1 2 már pedig ebben látjuk a Megtestesülést feltűnni. De nem kellett-e legnagyobb szeretet ahhoz, hogy a megtestesülés megtörténjék V Isten és ember létezik egy személyben, nem pusztán erkölcsi, nem csupán külső, nem merő kegyelmi egyesülés alapján, hanem egy tényleg létező isteni létmódban, mind a két természet épen, egészen, változás nélkül, a maga tehetségeivel Vagyis: Isten belsöképen, a legtökéletesebb módon egyesíti magával az emberiséget, és pedig azzal az öröktől fogva látott és elhatározott céllal, hogy magát az ember minden nyomorúságainak alávesse, hogy szenvedjen és meghaljon; — más szavakkal: a Teremtő, hogy elégtételt szerezzen az istenségnek — önmagának, — hogy megváltsa a kárhozatba esett embereket, és hogy érdemeket gyűjtsön az érdemeden embereknek a jövő életben a legfőbb jók elérésére és az elvesztett adomá1 Ján. I. 4, 9. 2 Róm. 5, 8.
