Hittudományi Folyóirat 4. (1893)
Dr. Szentes Anzelm: Hitünk végső indítóokáról
881 És ez a helyes vélemény. A hivés tényének végső indítóoka tehát a kinyilatkoztató Isten tekintélye; ez önmagában föltétlenül, minden mástól függetlenül bir indító erővel, hogy ez tényleg gyakorolja indító erejét, meg kell ismernünk. Ezen megismerés közvetett, s a tárgyi indítóoknak nem része, azaz nem tartozik lényegéhez, hanem szükséges kellék, hogy a tárgyi indító erő bennünk alanyivá legyen. És épen ezért ezen közvetett megismerés. ámbár a tárgyi indítóoknak nem lényege« része, mégis a hitbeli igaznaktartás lényeges részét képezi. Mert az indítóok megismerése az ész beleegyezéséhez belsőleg tartozik és nem külsőleg. És e két dolgot jól meg kell különböztetni; mert így lehet megérteni, hogy, ámbár a közvetett megismerés által, mint a beleegyezés lényeges része által lesz nyilvánossá az indítóok, ez indító erejét mégsem a megismeréstől veszi, hanem önmagában bírja csalhatatlanságánál fogva. A hivés tényének erőssége tehát a megismert isteni tekintély indító erejétől függ mint végső indítóokától, nem pedig az isteni tekintély indítóokának megismerésétől. Ezen tétel két része között igen nagy különbség van, ámbár felületesen olvasva úgy látszik, mintha egyre menne mindkettő. A nagy különbség abban rejlik, hogy az elsőben a megismerés csak közvetítő és nem végső ok gyanánt vétetik, a másodikban pedig végső okot jelent. Sőt ha a megismerés volna a végső indítóok, még ha közvetetlen volna is, még akkor is emberi megismerésen alapulna lövésünk. Mert megismerésünk azáltal, hogy közvetetlen, nem szűnik meg emberi megismerés lenni. S így akár közvetetlen, akár közvetett a megismerés, ez a hivés tényével a végső inditóoknak további indítóoka sehogy sem lehet; csakis mint közvetítő szerepelhet eszünk és Isten végtelen csalhatatlan tekintélye között. Következőleg nem a megismerés, hanem Isten tekintélye a hivés tényének végső indító oka, melyen túl indító okot már nem kereshetünk, csakis közvetítő megismerést, azaz a végső indító erőnek alkalmazását eszünkre. Ez a közvetítő megismerés tehát nem foly be, mint újabb indítóok hitünk végső indítóokára, következőleg I
