Hittudományi Folyóirat 4. (1893)
Dr. Szentes Anzelm: Hitünk végső indítóokáról
Két kérdés különböztetendö meg ; az elsőben azt keressük, vájjon mi az a végső ok, amelytől a hit eredetét veszi, ami által a hit igazi hivéssé lesz, azaz létesül ? A másodikkal azt kérdezzük, vájjon mi az az ok, a melynek kedvéért hiszünk, azaz ami hívesre indít bennünket. Ha azt keressük, ami akaratunkat a hivés tényének megparancsolására indítja, azaz, ami bennünket a hivésre indít akaratunknál fogva, akkor közvetetlenül valami jóhoz jutunk, mely akaratunkra hat, hogy parancsolja meg a hivés tényét. Hivatkozik sz. Tamásra,1 ki a következőket mondja szószerint idézve: «Quandoque intellectus non potest determinari ad alteram partem contradictionis, neque statim per ipsas definitiones terminorum, sicut in principiis, nec etiam virtute principiorum, sicut in conclusionibus demonstrativis est; determinatur autem per voluntatem, quae eligit assen- tire uni parti determinate et praecise propter aliquid, quod est sufficiens ad movendum voluntatem, non antem ad movendum intellectum, utpote quod violetur bonum vel conveniens huic parti assentire; et ista est dispositio credentis, ut cum aliquis credit dictis alicuius hominis, quia videtur decens vel utile: et sic etiam movemur ad credendum dictis, in quantum nobis repromittitur, si crediderimus, praemium vitae aeternae : et hoc praemio movetur voluntas ad assen- tiendum his, quae dicuntur, quamvis intellectus non moveatur per aliquid intellectum». Tehát az örök élet elnyerése az a jó, ami döntöleg hat az akaratra, s az így elhatározott akarat azután döntöleg hat a tétovázó értelemre. Közvetve az akarat parancsa előtt a hihetőségről való világos meggyőződéshez jutunk, mely a hihetőség indítóokain alapszik. Ezen meggyőződésnek meg kell előznie az akaratot, hogy észszerűen parancsolja a hivést, de a hivésnek az akarattól kell közvetetlenül kiindulnia, hogy szabad és érdemleges legyen. — £>()() — 1 De veritate q. 14 a. 1.
