Hittudományi Folyóirat 4. (1893)
Dr. Szentes Anzelm: Hitünk végső indítóokáról
séggel s alapos búvárkodással tárgyalják, s ép ezért véleményeiket, ha nem fogadjuk is el. tisztelnünk kell. Logo nézete igen el van terjedve. A régiek közül némi eltéréssel ezen véleményt pártolja Ripald, Hurtado stb. Az újabbak közül ezen véleményt igen szépen tárgyalja Franze- lin; határozottan lándsát tör mellette Nienhaus, ki más választást nem is enged, mint: vagy Suarez, vagy Lugo, s ez utóbbi nézetét ügyesen védi. Lugo mellett van Schmid, ki bőven tárgyalja a különféle nézeteket. Lugo híve továbbá Gutberiet, Schouppe, Simar; az első kiadásban «Theologie der Vorzeit» című igen jeles müvében Kleutgen is melléje állott, a második kiadásban elpártolt: Hurter is az 1876-ki kiadásban Lugo nézetét pártolja, az 1891 -ki kiadásban már Stentrup után indul; valószínűnek, vagy legalább elfogadhatónak tartja Jansen is, mint már Suareznál megjegyeztük. A hittudomány két fötudósának véleményét ismerve, térjünk át azok véleményének tárgyalására, kik az akarat befolyására fektetik a fösúlyt. Zigliara 1 bíboros, korunk egyik legnagyobb thomistája, így adja elő a hivés tényének indítóokáról szóló tant. Alapul veszi ezen tételt: amit Isten, az első' igazság, kinyilvánít, az igaz és bizonyos. Ezen tétel természetes igazság és szembetűnő, és ez egymagában nem képezi a hivés tényének indítóokát; mert ebből nem következik, hogy például Isten lényegében egy, személyében hármas. De ezen tétel azért sem lehet a hivés indítóoka, mert természeti megismerés nem lehet a természetfölötti hivés indító oka: már pedig az, hogy Isten igazmondó kinyilatkoztatásában, Zigliara szerint természeti igazság. Ezen természeti igazság szerinte csak hitbeli előzmény, mely szükséges a híveshez, de nem képez indítóokot az igazi hitben, melynek csak természetfölötti bit által megismert indítóok lehet alaki oka. Hogy tehát a hitnek meglegyen a megfelelő természet- fölötti alaki oka, az említett tételhez egy más tételnek kell járulnia, mely tétel így szól: ámde Isten kinyilatkoztatta, hogy lényegében egy, személyében hármas. Az előbbi tétel képezi 1 Propaedeutica. Romae. 1890. lib. I. cap. XVI. (E müvet utólagosan kaptam meg.)
