Hittudományi Folyóirat 4. (1893)
Dr. Szentes Anzelm: Hitünk végső indítóokáról
357 ben, hogy a nép az isteni igét hirdető lelkész szavai által megismeri az isteni jeleket, ezekből azután közvetetlenül azon kinyilatkoztatás isteni voltát, mely mellett azon isteni jelek szólnak. így tehát a nép nem a lelkész szavának, hanem Isten szavának hisz, midőn a hitigazságokat elfogadja azért, mivel a lelkész szavai (mint közvetítő eszköz) állal megismert isteni jelek, mint isteni bizonyságok tanúskodnak azok isteni eredetéről. Ezen isteni jelek egyúttal azt is bizonyítják, hogy van Isten; s így, ámbár a lövés tényében az első ítélet föltételes, ezen isteni jelek az istenségről való közvetetlen tanúskodásuk által arról is meggyőzik a lövőt, hogy Isten nemcsak mondhat igazat, hanem tényleg csakugyan mondja is az igazságot. A kinyilatkoztatás isteni bizonyságai tehát kettős hatással vannak ránk a lövés tényénél. Első hatásuk az, hogy bennünket a hihetőségről meggyőznek; s ekkor csak föltételt képeznek a hívesre nézve. Második hatásuk, hogy együtt tekintve, megismerésük után valamennyit, mint valami nagy isteni bizonyságtételt, homályosan ugyan, de azért bizonyosan és közvetetlenül ismertetnek meg bennünket Isten szavával. Ekkor Isten száját képviselik ránk nézve, s azért a hivés tényének részleges indítóokát képezik. Az igazmondással együtt pedig Lugo szerint egy végső, közvetetlen indítóok gyanánt szerepelnek a hivés tényénél. Megengedi Lugo az okoskodás jóságának befolyását, is, de csakis oly értelemben, hogy az indító ok megismerését ez is előmozdítja; de nem oly értelemben, mintha ez volna az igazi indítóok. Sok ellenvetést hoz föl1 s ezeket egész részletesen cáfolja; de azért azt, — hogy a kinyilatkoztatás miként lesz ismeretessé önmagától — holott közvetve jut hozzánk — teljesen megnyugtatólag megoldani az ö lángeszének sem sikerül. Miként tehát Suarez véleménye, ép úgy Lugo nézete is mély gondolkodásra mutat és nagy észre. A hitről szóló tan megértéséhez szükséges kérdéseket mindketten nagy készült1 Disp. I. sect Vili.
