Hittudományi Folyóirat 4. (1893)

Dr. Szentes Anzelm: Hitünk végső indítóokáról

Hurtado szerint először közvetve ismerjük meg Isten igazmondóságát a kinyilatkoztatásban; ez a közvetetlen megismerés bizonyos képzetet, fogalmat hagy hátra értelmünkben, úgy hogy később a közvetett megismerés okoskodásáról elfeledkezve csak magára a hátrahagyott képzetre gondolunk, mely közvetetlenül tárja eszünk elé Isten igazmondóságát a kinyilatkoztatásban, s így értelmünkben mint közvetetlen megismerés szerepel.

Méltán veti el Lugo ezen nézetet, mert ugyanazon megismerés közvetett és közvetetlen nem lehet. Ha nem gondolunk is közvetett voltára, azért az nem szűnt meg közvetett lenni.

Ezen nézet elvetése után a maga véleményét adja elő Lugo.1

Nagy eszéhez méltóan a következő megkülönböztetést veszi alapul. Ezen Ítéletet: Isten a legfőbb igazmondó, kétfélekép fejezhetem ki : vagy föltétlenül, vagy föltételesen. Ha föltétlenül fejezem ki, akkor közvetetlen megismerés a szavak alatt értendő fogalmakból lehetetlen. De ha föltételesen veszem ily alakban: ha Isten szól, csak igazat mondhat; vagy, ha van Isten, az csak igazmondó lehet; akkor ez az Isten fogalmából magából tűnik ki, mint világos dolog, s így közvetetlenül a fogalmakból ismerem meg. Ha ezt a közvetetlen megismerést nyújtó föltételes Ítéletet a kinyilatkoztatásról szóló ítélettel összekapcsolom, akkor a harmadik ítélet igazságát könnyen megismerhetem Alkalmazzuk ezt a megtestesülés titkára.

Ha Isten szól, csak igazat mond: ámde Isten csakugyan szólt; hogy van megtestesülés, tehát igaz, hogy van megtestesülés.

Tehát Isten igazmondósága föltételes alakban kifejezve képezi Lugo szerint az isteni hivés tényének részleges végső indítóokát.

Ezután az ellenvetéseket cáfolja. így pl. ellenvetik, hogy a tudatlan nép nem képes Isten fogalmából az ö igazmondó— :Söí 1 Disp. I. sect. VI ss. 100.