Hittudományi Folyóirat 4. (1893)
Dr. Steinberger Ferenc: A lelkiismeret a hitoktatás rendszerében
lág túlsúlyát jelezi a lelkiismeret működésében. A szívben nem hiányzik az érzékenység az erkölcsi kötelességgel szemben, sőt ez az elevenség igen nagy; de az ész nem lát tisztán, nem képes határt vonni a szabad és nem szabad, a bűn és a nem bűn között. így himbálódik a lelkiismeret a kétely és szorongó érzelem hullámain. Helyes és helytelen a lelkiismeret, a szerint, amint az ész a gyakorlati ítélet megalkotásában helyesen bánt el a következtetés logikai törvényeivel, vagy pedig az ész az ö gyakorlati ítélete lehozásában elkalandozott az általános erkölcsi törvényektől, s így az ö gyakorlati ítélete megegyez tárgyilag a morál általános törvényeivel vagy meg nem egyez. Az erkölcsi érzelem és különösen a lelkiismeret nagy fontosságú tényezője az ember erkölcsösségének. Aki az erkölcstant, az erkölcsi törvények rendszerét a legtökéletesebben sajátította is el, de hiányzik leikéből az erkölcsi érzelem, az gyakran tapasztalja a latin költő ama mondásának igazságát: «Video meliora proboque, deteriora sequor», mert fogyatékos ott a törvény ereje, ahol hiányzik a lelkiismeret, ez a mi reánk alkalmazott erkölcsi érzelem. Az akarat mozdonyát könnyebben megindítja a szívben élő érzelem, mint az elmében megvillanó törvény. A sikkasztok és váltóhamisitók nagyon jól tudják, hogy tettök az erkölcsi és polgári törvénybe ütközik, és mégis nagyot botlanak az erkölcsiség útján, mert hiányzik a lelkiismeret. Aki tehát az erkölcsiség pálmája után törekszik, annak mindenek előtt eleven erkölcsi érzelemre, gyengéd, az élet minden viszonyaiban élénken és határozottan nyilvánuló lelkiismeretre kell szert tennie. A lelkiismeret az erkölcsösségnek a magva, mert nem az az erkölcsös ember, aki csak másokat gáncsol, hanem az, aki első sorban önmagát ellenőrzi, önmagát ítéli meg és el; önmaga tettei fölött érez megelégedést vagy nyugtalanságot.
