Hittudományi Folyóirat 1. (1890)

Irodalmi értesítő

445

* mozgási alak által volna létrehozva, melynek oka a terme- szeten kívül van. Tehát a csoda lehetetlen.

Felelet. A tünemények közöl, melyet akármikor tapasz- tálunk, sok olyan van, melyek szerzője az ember. Egy város, egy jól müveit szántóföld, egy vasgyár látása elegendő, hogy állításunk helyessége napnál világosabb legyen. Akár elhaj- tunk egy kavicsot, akár pedig palotát építünk: gondolkozunk, akarunk és azután cselekszünk. Az ember gondolkodása és akarása tehát a mondott cselekvények oka. Ebből már most ezt következtetjük: az ember az ö cselekvésében vagy elő- idéz egy sereg mozgást, vagy pedig egy érzékfölötti ok ha- tása nem kívánja, hogy bizonyos mennyiségű új mozgás létre- ,jöjjön. Ez alternativa bármelyik tagja kedvez a csodának és vészes az ellenfelekre. Mert ha megengedik, hogy egy testetlen elv, minő a lélek, bármilyen kis mozgást hozhat létre: akkor az állítás, mintha új mozgás nem támadhatna, rögtön megszűnik föltétlenül igaz lenni, és a csoda számára is van hely. Ha pedig fölteszik, hogy az ember irányíthatja a mozgást, mely mindazáltal változatlan marad, akkor ugyan- arra az eredményre jutunk. Mert ha az ember az ö puszta irányító képességével oly bámulatos müveket alkot, mint a minőket látunk, akkor magasabb erők bizonyára még na- gyobbszerü irányító hatalmat gyakorolhatnak, tehát csodá- kát lehetnek. Azonkívül nem kell figyelmen kívül hagyni hogy 1. az ember hatása a külső dolgokra, a mozgó anyagra legalább is oly biztos tény, mint az erők megmaradásának vagy a mozgás állandó mennyiségének törvényei; 2. hogy ez a mondott elv csak az esedékes természeti törvényt fejezi ki (mivel a tünemények közönséges menetéből van elvonva), mely létezésében úgy, mint érvényességben Isten akaratától függ és mely minden ellenmondás nélkül kivételeket is meg- enged.

A csoda megállapítása.

«Hogy volnának képesek az együgyüek egy csodát meg- ismerni, vagyis egy müvet, mely felülmúlja a természet erőit? De ki tudja azt? Hiszen mi magunk sem tudjuk!» így