Hittudományi Folyóirat 1. (1890)
Dr. Dudek János: Lessing bölcs Náthánja
— 35 — melyre ember képes, az ész engedelmességét. És az emberiség ragaszkodik ehhez az áldozathoz, egész a vérontásig; mert Krisztus nem követelt vakhitet. hanem bizonyított. A keresztény hite bizonyságokon nyugvó hit. Krisztus páratlan bizonyítása hármas irányban terjed, benfoglalva a három kérdésben, a melyeket első hallgatóihoz intézett: ki fedd meg engem közületek bűnről? ha nekem nem akartok hinni, cselekedő- leimnek bigyjetek: vizsgáljátok az írásokat s azok rólam tesznek tanúságot. így beszélt az eszményi ember, az erkölcsiség példa- képe; így beszélt az igaz ember, a ki méltó arra, hogy má- sokat tanítson; így bizonyította, hogy ö valósággal — Isten fia. A benne való hit emberhez méltó hit, mert észszerű. Lessing is ilyen ember, nagyobb, igazibb Krisztusnál ?... De ne tovább !.... Zichynek, a ki előttünk, a magyar «tömeg» előtt, Lessing mellett a gardemonsieur szerepét játszsza, esze ágába sem jut vallásalapítóját erről az oldalról bemutatni. Mintha az teljesen közömbös kérdés volna, vájjon az az új vallás, alapi- tójában az első erkölcsi próbát kiállotta-e? Most csak erről az oldalról vetjük fel a kérdést. Ilyesmit hasztalan keresünk. Az Eötvös-Trefort-félé iskolától mindent készpénz gyanánt kell elfogadni. Avagy nem elég-e tudnunk Zichytöl, hogy a kincset, a bölcs Náthánt t. i., «pár tudós szobája őrzi», hogy ez egy oknál fogva nekünk, a nagy tömegeknek, szívünkben hitként gyökerezzék Lessing vallása ? Bizony nem elég. A meggyőződésre és a tudományra vezető utak. de a bitre vezető utak is másfélék. Már a fiatal hittanhallgató is, ki egy egész éven át izzasztó munkában a kereszténység alapjaival foglalkozik, forgatja Hurtert, Gut- berietet, Hettingert stb., a míg a bölcselet és a történelem érveinek erejével a keresztény bit észszerű voltát napról napra tökéletesebben látja, bámulva állhat meg a fölvilágo- sultság e héroszai előtt, a kik csak úgy diktálnak megokolás nélkül,1 mintha nem is tudnák, mit tesz az, valamely kérdést 1 Nem találó-e tehát Stolz Albán képe az «A-B־C.»-ben a szabad- kőmívesekre ?
