Hittudományi Folyóirat 1. (1890)

Dr. Steinberger Ferencz: Az egyház és a modern tudomány

187

ismeretével és tántoríthatatlan igazságszeretettel mondja ki fölöttünk a kárhoztató ítéletet: bűnös vagy.1

Hogyan magyarázható meg e jelenség, ha a lelkiismeret nem Isten szava bennünk, ha általa nem egy változhatatlan és félrevezethetetlen magasabb bíró szól hozzánk ? A lelki- ismeret bennünk van. de nem tőlünk van. A mi saját sza- vünk az. de az erkölcs fölött őrködő örök bírától természe- tünkbe beoltva.

Ha tehát az emberi ész törvényhozó is, mint Kant akarja, e törvényhozói tisztet nem a saját nevében gyakorolja, a törvény végrehajtását nem a saját nevében ellenőrzi, e tör- vénynek nem a saját tekintélyével adja meg a szentesítést.

De a legborzasztóbb rombolást viszi végbe az erkölcsi téren a Kant-féle erkölcstan azon elvével, hogy az embernek független törvényhozónak kell lennie, mert az ember önma- gának a végső czélja.

Ha az ember önmaga a végső czél; ha, mint Fichte mondja: az «én» képezi az ember minden gondolatának középpontját, akkor az ember igyekszik ezt az «én»-t elő- térbe tolni, a mennyire csak képes; akkor a ki gyöngébb, az elnyomatik; a ki saját erejére nem támaszkodhatik, az jognélkülivé lesz, mert nincs Isten a népek fölött, ki a hatal- masokat is ítélöszéke elé állítja. így lesz proklamálva a rideg önzés. Nincs bűn, nincs kegyetlenség, melyet ez elv alapján igazolni nem lehetne, mert ha az ember önmagának a végső czélja, akkor e végső czélnak, e legfelső czélnak mindent alá kell rendelni. Akkor a tőkepénzes azt mondja: Ha ezeren mennek is tönkre, mit tartozik az én hozzám, csak én legyek gazdaggá, hisz én vagyok magamnak a végső czélja. Ezen a nyomon haladhat a dicsőségre vágyó, ezreknek romjain, a maga czélja felé, hisz önmaga a saját életének legfőbb czélja. Ha ezek az elvek lennének uralkodók a családi, a társadalmi •és az állami életben, akkor beállana a maga iszonyatosságá1 Weisz. i. m. 100. k. 1.