Munkálatok. Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1994)
Joseph Ratzinger: Elmélkedések Nagypéntektől Mennybemenetelig
ged valamit a föld megistenülésének titkából: semmi, ami emelkedett, ami értékes, nem lesz a pusztulásé, hanem átalakulva részt kap az örökkévalóság dicsőségéből. E világ vizeiben, melyek a Nap ragyogását tükrözik vissza már most az Új Ég és Új Föld szépségével találkozhatunk. A Húsvét harmadik fontos eleme az „új ének”: az Alleluja. Teljes értelmében véve persze csak az „Új Világban” énekeljük majd az új dalt, amikor Isten „új néven” szólít minket (Jel 2,17), és amikor majd minden megújul. De a Húsvét éj szaka nagy örömében valamit már elővételezhetúnk ebből. Egyáltalán az éneklés, és főképp az új dal éneklése, alapjaiban nem más mint a testet öltött öröm. Amikor a mennyország szentjeiről azt mondjuk hogy énekelnek, ez egész egyszerűen annak a képe, hogy lényüket áthatja az öröm. Az éneklés valójában azt jelenti, hogy az ember felülemelkedik a puszta racionalitáson és egyfajta extázisba kerül. Mert a pusztán racionálist szavakkal is kimondhatja. Ezért van az, hogy a túlontúl okos embereket ritkán kísérti meg az éneklés. Az éneklésnek ez a lényege, melyben a racionalitás határait túllépve az ember egésze mondja ki magát, az Allelujában méginkább kiteljesedik: az Allelujában, amelyben a dal lényege a legtisztábban fejeződik ki. Az Alleluja eredetileg héber kifejezés, amely körübelül annyit tesz: „dicsérjétek Jahvét”. A Húsvét éjjel liturgiájában azonban ez csak távolról utal igazán lényeges jelentésére. Ha döntő fontosságú lett volna, lefordították volna a szót. De éppenséggel egyáltalán nem olyasvalamiről volt szó, amit le lehetett volna fordítani. Az Alleluja sokkal inkább egyszerűen az öröm szavak nélküli önmagát-kiéneklése, melynek nincsen már szüksége szavakra, mert azok fölött áll. Az örvendezés, az ujjongás bizonyos formáihoz hasonlít, mely minden nemzetnél megtalálható az öröm, a boldognak-lenni-tudás és annak lehetősége csodájaként (des Frohseinkönnens und - dürfens). Szt. Ágoston hazája szőlőhegyein és szántóföldjein hallott ilyen szó nélküli éneklést, és pompásan tudott beszélni róla. A „Bene cantate ei cum iubilatione” (Zsolt 32,3) szavához kapcsolódva ezt mondja: „Mit is jelent ez tulajdonképpen ,cum iu- bilatio’ énekelni? Ez annyit tesz, hogy nem vagy már képes szavakkal elmondani azt a dalt, amely a szívedben énekel. Ha ugyanis a szántóföld vagy szőlővidék munkásai egyre ujjongóbb örömre kelnek, akkor megtörténik, hogy nem találnak már szavakat túláradó örömük miatt. Akkor lemondanak a szótagokról, a szavakról és éneklésük ,iubilus’-sá válik. A iubilus ugyanis az a hangzás, amely megmutatja azt, amit a szív hirdetni akar, de elbeszélni képtelen. És kit illethetne inkább ez a iubilus, mint a Kimondhatatlant? Kimondhatatlannak azt nevezzük, ami szavakkal megragadhatatlan. Ha azonban nem vagy képes kimondani, de mégsem hallgathatsz róla, mi más maradna számodra, mint a iubilatio, az ujjongás? Mi más maradna, minthogy szíved szavak nélkül örvendezik, és örömöd mérhetetlen tágassága a szavak minden határán túlér. Énekeljetek az Úrnak ujjongásokkal („jubilusban”)” (Nn 2 In Ps 32 s 1,8). Az ilyenfajta éneklés teljesedik ki az Allelujában egy olyan öröm kifejezéseként, amely minden korlátot átlépve parttalanul árad. Ha azonban 43
