Munkálatok. Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1994)

Joseph Ratzinger: Elmélkedések Nagypéntektől Mennybemenetelig

az Alleluja-éneklés a húsvéti liturgia szimbolikus drámájának harmadik ele­me, akkor ez a harmadik elem alapjában véve az ember maga, akiben az ének­lés és az ujjongás ezen őslehetősége rejlik. Olyan ez, mintha előtűnne belő­lünk az, amivé egyszer válhatunk és válnunk kellene: az, hogy egyszer majd egész lényünk egyetlen hatalmas öröm lesz. Micsoda jövő! Nem kellene egy­szer végre arra törekednünk, hogy elfelejthessünk minden kisszerűt, ami nyomaszt és félelemmel tölt el, hogy elragadhasson minket az a lehetőség, mely jövendő sorsunkként már bennünk rejlik,és ily módon tiszta szívből énekeljünk: Alleluja. A Feltámadás mint küldetés Az Újszövetség egyetlen híradása sem annyira személyes jellegű, egyik sem írja le a Feltámadottal való találkozás egyes emberek általi átélését any- nyira, mint a János evangélium. A híradás rögtön a két tanítvány a sírhoz történő versenyfutásának rejtelmes eseményével kezdődik, mely tulajdon­képpen a karizma és intézmény közötti feszültségre utaló korai jelzés, egy­szersmind utalás a kettejük közötti egyetlen legitim versengésre: elkötelezet­tebb követésért, nagyobb hitért és méginkább szolgálatkész szeretetért. Fo­kozottan érvényes ez a Mária Magdolnával való találkozásra. A gyászoló, fel­kavart asszony megállapította, hogy a sír üres, azonban nem azért mintha kifosztották volna. A kendők és gyolcsok összehajtva fekszenek helyükön, csak a holttest tűnt el. A történtekre nem talál magyarázatot, és ezért össze­hívja a tanítványokat, akik szintén semmit sem értenek. Aztán pillant meg egy embert — valószínűleg a kertész az, talán meg tudja mondani mi történt: „Uram, ha te vitted el mondd meg, hová tetted, hogy magammal vihessem! — szólítja meg (20,15). Csak amikor meghallja hangját, csak akkor ismeri fel, hogy ő maga az. Figyelemreméltó ez a mozzanat, egyúttal egybecseng azzal, amely a Feltámadásról szóló tudósításokban újra és újra előtűnik. A tanítvá­nyok például, akik Emmausz felé tartanak, ugyancsak az Úrral tartanak egy darabon, anélkül, hogy felismernék. Bár amikor az írásokat kezdte magya­rázni lángolt a szívük, de csak a kenyértörésnél nyílik fel szemük és ő abban a pillanatban, amikor felismerik, eltűnik előlük. Ilyen észrevételek alapján vi­lágossá válik, hogy Jézus nem egyszerűen a halálból oly módon visszatért em­ber mint Lázár vagy a naimi ifjú, hisz ez esetben két nap után minden további nélkül felismerhető lenne. Nem egyszerűen csak folytatja onnan, ahol Nagy­pénteken abbamaradt, hogy mégegyszer rövid időre élhesse földi életét. Új módon él és mégis ugyanaz maradt. Felismerni viszont csak azok tudják, akik képesek a szívükkel látni. A Jézus és a Magdolna közötti beszélgetésben pontosan ez válik teljesen nyilvánvalóvá. A megszólítás, amivel nevén szólította, felrázta és látóvá tette; azonban felejtsük el hát a keresztet, és így válaszol neki: „Rabboni, Meste­44

Next

/
Thumbnails
Contents