Munkálatok. Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1994)

Joseph Ratzinger: Elmélkedések Nagypéntektől Mennybemenetelig

Joseph Ratzinger:

Elmélkedések Nagypéntektől Mennybementeiig 1

Johann Sebastian Bach monumentális passióiban, melyeket évről évre új meghatódottsággal hallgatunk, a Nagypéntek félelmetes eseményei valamiféle megvilágosodott-megvilágosító szépségbe merülten jelennek meg. Bár a Föltámadásról nem szólnak — hiszen Jézus sírbatételével végződnek — tiszta fennköltségükben azonban Húsvét bizonyosságából élnek, a remény bizonyosságából, mely a halál éjszakáján sem alszik ki. Figyelemre méltó, hogy a hit e nyugodt, ráhagyatkozó magatartása, melynek nincs szüksége arra, hogy a Feltámadásról beszéljen, hiszen abban él és gondolkodik, azóta számunkra valahogy idegenné lett tőlünk. A lengyel zeneszerző, Krystof Pendereczky passiójából eltűnt az a szilárd nyugalom, mely a Húsvétból élő - táplálkozó hívő közösség sajátja; ehelyett az auschwitzi üldözöttek elgyötört kiáltását, a cinizmust, s e pokol urainak parancsszavait halljuk, és csatlósaikat, akik buzgón velünk üvöltenek,így akarván menekülni a rettenettől; s a sötétség ismeretlen, mindenütt - jelenlevő hatalmának ostorcsapásait, s a haldoklók reménytelen sóhajtását.

Ez a XX. sz. Nagypénteke: kicsúfolt, leköpdösött, összetört emberarc, amelyet maga az ember tört össze. Ezt látjuk Auschwitz gázkamráiból, Vietnam elpusztított falvaiból és elgyötört gyermekei tekintetéből, India, Afrika és Latin-Amerika nyomornegyedeiből, a kommunista világ koncentrációs táboraiból, melyeket oly megrendítő hatással állított elénk Szolzsenyicin — mindenfelől „vérrel és sebekkel, fájdalommal borított arc” néz ránk, olyan realizmussal, mely minden esztetizáló átszellemítést megcsúfol. Ha Kantnak és Hegelnek igaza lett volna, a gyorsan terjedő felvilágosodás mindig szabadabbá, ésszerűbbé, igazságosabbá kellett volna hogy tegye az embert. Lelkének mélyéről azonban, azok a démonok ütik fel újra a fejüket, melyeket oly buzgón próbáltunk holtnak nyilvánítani és amelyek arra tanítanak minket, hogy féljünk saját hatalmunktól és tehetetlenségünktől. Hatalmunktól, amellyel rombolhatunk; és a magunkra találásra és saját embertelenségeinken úrrá levésre képtelen tehetetlenségünkől.

1 Joseph Ratzinger: Dogma und Verkündigung 1978. 331-367.

37