Munkálatok. Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1994)

Papp Miklós: Az emberi személy kibontakozása az idő és az embertárs dimenziójában

A Földön nem lehet a teljes relációt megvalósítani, mivel a szubsztanciát a maga teljességében soha sem tudjuk föltárni, megmutatni, sohasem tudjuk belevinni teljesen a relációba. Az ember mégis igyekszik egy-egy kapcsolatra, ami teljesen kimeríti személyét (Istenkapcsolat — barátság, szerelem), és boldog, ha csak pillanatokra is, de valamelyest sikerül teljesen átadnia magát. Minél inkább törekszem a relációra, annál inkább létezem.

„Csak a szeretet lehet a lét végső értelme” — mondja ki a végső konklúziót Fila Béla.

Mégis nehéz találkozni. Mindenki érezte már a szakadékot embertársa és maga között. „Jaj az út lélektől lélekig”. Csalódások, sebek, elutasítások, kudarcok, megfutamodások. Mindenki sajnálta már a sok-sok lehetőséget, amelyek az érdektelenség, a kicsinyesség, megbocsátásra való képtelenség mocsarába süllyedtek.

És a felszínesség. „Az egyedüllét utáni igény annak a jele, hogy az embernek szelleme van, s ahhoz való mércéje, hogy miféle szellem az. Ezeknek a csak locsogásra hajló embertelen lényeknek nincs szükségük olyan mértékben magányra, ezért a házhoz szoktatott madarakhoz hasonlóan azonnal elpusztulnak, ha akár egy pillanatra is egyedül kell lenniük; ahogy a kis gyerekeket is álomba kell énekelni, ezeknek is szükségük van a társas élet megnyugvást hozó sutyorgására ahhoz, hogy enni, inni, aludni, imádkozni, szeretni stb. tudjanak”1 — mondja ironikusan Kierkegaard.

És a kockázat. Más ember lép ki egy valós találkozásból, mint aki oda belépett. Mivel a találkozás az emberi létmód alapdimenziója, az ember egzisztenciáját alapvetően képes megrendíteni. Énnek lenni pedig kockázatos. „Énnel rendelkezni a legnagyobb dolog, végtelen adomány, ami az ember osztályrésze lehet, egyúttal azonban az örökkévalóság őt érő kihívása. Persze enélkül is remekül elélhet az ember, múlandó dolgokkal foglalkozik, megnősül, gyereket nevel, tisztelet és megbecsülés övezi — és talán meg sem látszik rajta, hogy mélyebb értelemben hiányzik az Énje”.1 2

A másik ember az Énné válásomnak tehát alapvető feltétele: szeretetem- nek célja és kiteljesítője. De azt hiszem, igazából az örült már embertársa létének, személyének, aki volt már magányos és a végsőkig elkeseredve — ugyancsak embertársa miatt. A szeretet is titok, mint a szenvedés. Semmilyen szenvedést sem nehezebb elfogadni, mint amit éppen a másik ember okoz — akit szeretnem létem végső értelme. Lehetetlen nem gondolni Sartre végletes kijelentésére: „A pokol, az a másik ember”.

1 A halálos betegség 76-7

2 Uo. 28. 40

217