Munkálatok. Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1994)
Papp Miklós: Az emberi személy kibontakozása az idő és az embertárs dimenziójában
A hétköznapi életben a sztereotípizálás mellett az első benyomásnak — úgy tűnik — aránytalanul nagyobb hatása van; de meglepő, hogy ezt milyen könnyű kiküszöbölni, ha különleges figyelmet fordítunk a torzítás elkerülésére. Az első pozitív benyomás holdudvarhatást eredményezhet. Az első negatív benyomások viszont sokkal mélyebbek, és ellenállóbbak az idővel, a változással szemben. Valószínűleg azért, mivel a társadalmi normáknak megfelelően pozitív tulajdonságokat képzelünk embertársunkba; nem szeretünk negatívan ítélkezni, hacsak nem áll rendelkezésünkre nyilvánvaló bizonyíték. A benyomáskeltés mestere persze nem kaméleon, aki bármikor képes a környezetéhez megfelelő színeket fölvenni. Egyszerűen arról van szó, hogy érzékenynek kell lennünk a különböző szituációk követelményeire, és következetesnek kell lennünk az önmegjelenítésben. Ezért játszunk „szerepeket”: a hétköznapi interakcióink során különböző énképeket próbálunk föl, és ezek közül a legtartósabbak végül tartós énképünk részei lesznek.1 Egyetlen szereppel sem vagyunk azonosak, Énünk átüt minden szerepen, épp ezért próbáljuk meg a másikat is nagyobbnak, többnek látni, mint amilyennek pillanatnyilag tűnhet. A másik ember mindig több, mint az a szerep, amelyben elém lép, több, mint azoknak a szabályoknak és előírásoknak az összessége, amelyet az adott társadalmi helyzetében, a különféle emberekkel való kapcsolataiban követ, több, mint a pusztán nem-En, s több, mint az ajellem, amely eddigi viselkedése alapján kikristályosodott. „Személynek akkor tekintem a másikat, ha benne ugyanazt a már meglévő életformában föl nem oldódó végtelen rendeltetést látom működni, mint önmagámban. Ebből fakad az a tisztelet, mely nem csupán a szemmel látható dolgok alapján ítéli meg az embert. A kölcsönös tisztelet az alapja minden igazi kapcsolatnak. Az egymás iránti tisztelet és figyelem, amely nyitott az embertárs lehetőségei iránt, és elismeri annak saját, külön útjához való jogát: nos ez a tisztelet és figyelem a szeretet alapvető tette” — állítja bölcsen Pannenberg.1 2 Amikor tehát az embert kívülről figyelem meg, a külsejét és a mozdulatait, akkor ez olyan, mint amikor a horgász figyeli az úszót. Igazából nem az úszó érdekli, hanem azok az erők, amelyek alatta dolgoznak. A test és szellem találkozása a kommunikációban Jóllehet a személy észlelése a valós találkozás föltétele, ám mégsem maga a találkozás. A találkozás beszédet is jelent, nemcsak egymás látását. Amíg az egyik csak látja a másikat, arra van utalva, hogy maga alkosson képet a másik1 Joseph P. Forgás: A társas érintkezés pszichológiája, Gondolat, Bp. 1989. 31-89 2 Wolfhart Pannenberg: Mi az ember?, Egyházfórum, Bp. — Luzern, 1991. 62-63 210
