Munkálatok. Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1994)

Henri J. M. Nouwen: Több egy régi történetnél

mondta: „Isten országa az Isten ígéreteinek beteljesülése. Pontosan meg fog valósulni, és az embernek tartózkodnia kell minden helytelen kíváncsisko- dástól, hogy ez hogyan fog végbemenni.”

Ezután az egyetemista elment egy kereskedőhöz, aki csődbe jutott, és akinek felesége évek óta betegen feküdt. A kereskedő ezt mondta: „Isten országa a mennyben van, ahol meg fognak jutalmazni az én nehéz, gondokkal teli életemért, amit állhatatosan éltem.”

A kereskedőtől egy gazdag földműveshez ment, akinek egy ügyes felesége és két kedves, egészséges gyermeke volt. A földműves ezt mondta: „Isten országa egy pompás kert, ahol mindaz a szépség, amit ebben az életben megtapasztaltunk, folytatódni fog az örök boldogságban.”

Végül egy munkás házába tért be a diák, aki jó szakmát tanult ki és büszke volt arra, hogy pénzét munkájával, saját kezével szerezi. A munkás a következőt mondta: „Az egyház ravasz találmánya volt Isten országa, hogy a műveletleneket boldoggá és a szegényeket megelégedetté tegyék. De én tudok magamról gondoskodni, van jó munkahelyem, és nincs szükségem arra, hogy Isten országára várjak, ami állítólag majd egyszer eljön.”

Amikor a teológus körútjáról hazatért, és prédikációját mégegyszer átolvasta, rájött arra, hogy gondolatai leginkább a meteorológus gondolataival egyeznek meg, mert ő az, aki megszokta, hogy együtt éljen a bizonytalansággal. De a kereskedő, aki az örök jutalmazásban remélt, a földműves, aki boldog életének folytatását várta, és a munkás aki Isten országát saját kezeinek munkájában kereste, valószínűleg nem értenék meg. Elolvasta mégegyszer a Szentírást és felfedezte, hogy mind a négynek helye (igaza) van Isten országában. (Ezt a példát Leo Lans engedélyével használtam fel, aki a hollandiai ut- rechti katolikus egyetem diákja.)

Talán az igehirdető legnagyobb kísértése abban az elképzelésben áll, hogy csak ő rendelkezik egyfajta teológiával, és azt hiszi, hogy az lenne a legjobb, ha minden hallgatója az ő gondolkodásmódját venné át. Amikor viszont ezt teszi, észrevétlen marad számára, hogy abban a nagyon konkrét értelemben, hogy felebarátait szeretnie kell mint önmagát, csődöt mond, mert gondolkodásmódjukat és tapasztalataikat nem vette olyan komolyan mint a sajátjait. De ha ez így van, akkor azok közül, akik meghallgatják, hogyan látja a dolgokat ő, sokan tényleg közönyösséggel vagy zavarodottan reagálnak, anélkül hogy tudnák miért. Az igehirdető, aki sok időt tölt el azzal, hogy könyveket tanulmányoz prédikációja előkészítéséhez, egyre inkább szenvedni fog attól az érzéstől, hogy senki sem akarja meghallani Isten igéjét. Azonban elnyomja magában ezt az érzést, mondván, nem biztos, hogy az ő szava ugyanazt a hatást kell hogy kiváltsa, mint Isten igéje. Ha az igehirdető nem a meglévő érzésekhez köti a beszédét és kínosan ügyel saját teológiájára, akkor inkább az örömhírrel szembeni ellenállást szilárdítja meg, semhogy azt csökkentené.

135