Munkálatok. Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1994)

Henri J. M. Nouwen: Több egy régi történetnél

Ezen megfontolások után az a kérdés, hogyan tudja az igehirdető ezt a problémát leküzdeni. Nekünk azonban azt kell mondanunk, hogy már a kérdésfeltevése is hibás, hiszen nincsenek segédeszközeink, nincs technikai jártasságunk minden egyes prédikátor eme problémájának megoldásához. De talán van egy „lelkiség” — egy életmód — ami feljogosít a reményre, hogy az ember, aki a másikat felszabadító belátáshoz segíteni és Krisztus követésére képesíteni akarja, ezt a szolgálatot hatékonyan tudja végrehajtani. Ezért akarjuk mi most azt a fajta embert tüzetesebben szemügyre venni, aki felebarátait erre a felismerésre tudja segíteni.

III. Az örömhír értelmét föltárni képes ember

Minden egyes igehirdető feladata az, hogy segítse az embereket folytonos küzdelmükben, hogy fokozatosan önmagukká váljanak. Elsősorban azáltal nyújt segítséget, hogy Krisztust hirdeti, aki életében egyre inkább készen volt arra, hogy saját helyzetével szembenézzen. O éppúgy törekedett arra is, hogy növekvő figyelemmel szemlélje és józanul felfogja annak a világnak a helyzetét, amelybe közénk jött. Az a mód ahogyan Ő ezt tette, arra bátorítja az embert, hogy kövesse ebben; ami azt jelenti, hogy életét ugyanazzal a becsületeséggel és eredetiséggel élje, ahogyan O, még könnyek, verejték és az erőszakos halál árán is.

Minden igehirdetőnek az a feladata, hogy elhárítsa az útból azokat az akadályokat, amik akadályozzák abban a fájdalmas folyamatban, ami az emberré levést akadályozza. Ez nehéz feladat, mert az emberekben alapvető ellenállás látszik minden változtatással szemben, de legalábbis azokkal szemben amik életük alapbeállítottságát érintik. Ha van már egyszer egy többé-kevés- bé kielégítő álláspontunk, hajiunk arra, hogy belekapaszkodjunk. Mert még mindig jobbnak tűnik egy egyszerű, igénytelen álláspont minthogy egyáltalán ne rendelkezzünk állásponttal. Ebben az értelemben az ember nagyon konzervatív. Állandóan ki van téve a kísértésnek, hogy legértékesebb emberi lehetőségét megtagadja, nevezetesen azt, hogy képes álláspontját módosítani; és nagyon is könnyű engednie annak a hajlandóságának, hogy megelégedjen a kényelmes rutinnal. Sokféle szempontból tanúsít ellenállást azzal a kihívással szemben, ami azt mondja: „amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahova akartál, de amikor megöregszel, kinyújtod a kezedet, más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod” (Jn 21,18). A mi elképzelésünkkel szemben — mely szerint a teljes nagykorúságot az arra való képesség jelenti, hogy az ember az életét saját maga veszi a kezébe —, Jézus a felnőttséget úgy mutatja be, mint azt az életszakaszt, amiben arról van szó, hogy minél jobban kifejlesszük azt a képességünket, hogy kezeinket kinyújtva más által hagyjuk magunkat vezettetni.

136