Munkálatok. Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1994)

Henri J. M. Nouwen: Több egy régi történetnél

fülével ne halljon, szívével ne értsen, és megtérve meg ne gyógyuljon” (íz 6,9- 10) és ráadásul sok prédikátor nem tud segíteni azon, hogy ezt a fajta prófétá- lást itt és most megtörje. Ezért lesz hasznos, ha mi magunk is tüzetesebben megvizsgálunk néhány prédikációt. Ez segíteni fog bennünket abban, hogy az igehirdetők nehézségeit jobban megértsük. A két fő ok, amely miatt szimpátia helyett gyakran csak fenntartásokat kelt egy-egy prédikáció, a következő: 1. nem meglévő érzések feltételezése; 2. merev teológiai látásmódhoz való ragaszkodás

1. Nem meglévő érzések feltételezése

Nagyon sok prédikáció kezdődik könnyelmű kijelentésekkel. Sok prédikátor — különösebb meggondolás nélkül —, hallgatóinál olyan érzéseket, gondolatokat, kérdéseket és problémákat feltételez, amik gyakran nagy részben, vagy teljesen idegenek tőlük. Némely prédikátor azt gondolja, hogy hallgatói Pünkösdkor biztosan meg fogják kérdezni, miért vett ma piros miseruhát, vagy, hogy a híveket az izgatja, miért nem december utolsó vasárnapja az egyházi év vége, miért tart a böjti idő pont 40 napig, vagy miért következik Halottak napja Mindenszentek ünnepe után, stb. A valóságban ezek olyan kérdések, amik az embereket nem érdeklik. Általában arról van szó, hogy a papoknak maradt némi elmosódott emlékük a liturgikus előadásokról vagy, Pius Parsch misekönyvéről.

Némelykor az egész prédikáció egy klerikus érzéseire épül, ami a laikusoknak teljesen idegen. Emlékszem «gy prédikációra ami körülbelül így kezdődött: „Ma azért gyűltünk itt össze, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus menny- bemenetelét megünnepeljük. Még csak néhány hete annak, hogy szívünk telve volt a mi Urunk feltámadásának örömével — és most érezzük az apostolokkal együtt a búcsúzás fájdalmát, mert Ő elhagyott minket. De nem csüggedünk el, hogy Jézus elhagyott minket, mert nem hagyott árván. Ő ugyan elment az Atyához, de csak azért, hogy egy kis idő múlva elküdje a Szentleiket. Ahogy apostolainak új életet és új reményt ajándékozott, úgy nekünk is, itt az oltárnál összegyűlt közösségének új életet és új reményt fog ajándékozni.”

Nem csodálkoztam azon hogy az utolsó hallgatóig mindenki „kikapcsolta” magát, mire a szónok mondanivalójának végére ért. Én körülbelül 30 embert számoltam meg, akik szétszóródva ültek a nagy és majdnem üres templomban. Úgy tűnt, hogy egy ember sem emlékszik már arra, hogy mennyire boldog volt ő Húsvétkor és egy ember sem látszott, aki tudatában lenne a búcsúzás fájdalmának az Úr mennybemenetele miatt. Nem volt itt közösség; sem igazi ünnep; sem kommunió, sem reménytelenség, sem sóvárgás, hogy a Szentleiket hamarosan megkapjuk. Akik ott voltunk: csak egy maroknyi individuum volt, akik még emlékeztek arra, hogy a Mennybemenetel parancsolt ünnep és elég lelkiismeretesek voltak ahhoz, hogy misére menjenek.

133