Munkálatok. Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1994)

Henri J. M. Nouwen: Több egy régi történetnél

megfigyelni azt, ahogyan az emberek egyenesen ülnek, szájukat, szemüket nagyra nyitják, ha a szónok egy életből vett történettel vezeti be prédikációját annak érdekében, hogy felkeltse a figyelemét, de hamarosan felismerhetők az álmosság első jelei és mindenki kényelmesebb ülésmódot vesz fel, amint az ilyen általánosan ismert szavak jönnek: „és pontosan azt akarta Jézus mondani, kedves testvérek, amikor erről beszélt...”. Ettől a ponttól kezdve a legtöbb prédikátor egyedül van és már csak a saját hangerejében, esetleg eredeti gesztusaiban bízhat, hogy valakit megszólítson. Valóban szomorú dolog, hogy Jézus neve sok ember számára a legcsekélyebb hatóerejét is elvesztette. Valami hasonló történik legtöbbször, mint abban a katolikus iskolában, ahol a tanár megkérdezte: „Gyerekek, ki találta fel a gőzgépet?” E-lőször mindenki hallgatott, de nemsokára jelenkezett egy emberke az utolsó sorban és ezt mondta: „Bizonyosan megint Jézus volt az.”

Ha egy hírt már olyan gyakran tettek közzé, hogy az teljesen elkopott és semmiféle alkotó válaszra nem serkent, akkor azt aligha lehet eredeti hírnek tekinteni. Ha valaki ennek ellenére azt gondolja, hogy kötelessége legalább test szerint jelen lenni meghirdetésén, annak számára már csak az a lehetőség marad, hogy a szemeit és minden érzékelő képességét bezárja és igyekezzék magát belsőleg függetleníteni.

2. Az örömhír félelmetes mozzanatai

De az a körülmény, hogy az örömhír már túl gyakran hangzott el, csak egy tényező, ami az embereket megakadályozza abban, hogy meghallgassák. Még ha meg is felelne a tényeknek, hogy a prédikáció már alig tartalmaz valami újat a legtöbb ember számára, az evangélium lényegi üzenete akkor is olyan alapigazságot tartalmaz, amit még senki sem valósított meg igazán. A rá való tényleges odahallgatás az, ami feltételezi az állandó készséget, hogy megvalósítsuk azt, amit tetteinkbe és életünkbe egészen még nem ültettünk át, mindannak értelmében, amint hisszük. Ki hallgatja szívesen például azt, hogy az utolsókból lesznek az elsők, ha ő véletlenül első? Ki hallgatja szívesen, hogy a szegények, a szomorkodók, az éhezők, a'szomjúhozók és az üldözöttek boldognak mondatnak, ha ő maga gazdag, elégedett önmagával, jól táplált, jó fajta borok barátja, és barátai nagyon kedvelik? Ki szereti azt hallani, hogy ellenségeit szeretnie kell és imádkoznia kell azokért akik üldözik őt, ha a főnökét idiótának, egyetlen fiát semmirekellőnek tartja, vagy ha büszkeségtől dagad a melle, ha azt olvassa, hogy fiatal katonáink Vietnámban ismét elintéztek pár száz vietkongot. Az örömhír állandóan ugyanaz, bár különböző módon, más-más szavakkal hirdetik — aki azonban valóban engedi magába hatolni, kiteszi magát annak a veszélynek, hogy ennek életstílusára nézve döntő következményei legyenek, csakhogy ehhez éppenséggel semmi érdeke sem fűződik. Az evangéliumi igazság — ha jól megnézzük — radikális: az emberi élet gyökeréig hatol, mégpedig feltétlenül; csak persze kevés ember

131