Munkálatok. Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1994)

Henri J. M. Nouwen: Több egy régi történetnél

Bármely üzenetről legyen is szó, csak akkor tudjuk azt átadni, ha vannak olyan emberek, akik készek azt elfogadni. Ehhez a készséghez hozzátartozik a meghallás akarása is; bizonyos kérdések, melyekre választ keresünk, vagy legalább valamilyen homályos érzése annak, hogy keveset tudunk, és szükségünk van magyarázatra, segítségre, hogy megértsük a dolgokat. Hogyha azonban valaki már eleve kész választ kap, noha a kérdést még fel sem tette, ha ott is felkínálják számára a segítséget, ahol azt senki sem kérte, ha eszméket, ideákat fejtenek ki, bár azok iránt senki sem érdeklődik, ez elkerülhetetlenül elfogultságba vagy érdektelenségbe ütközik.

Nem titok: a prédikátorok a templomokban gyakran azzal a ténnyel szembesülnek, hogy noha sok ember van ott, mégis kevesen készek a meghallgatásra. Olykor tanárok vagy egyetemi docensek nyilatkoznak bizonyos féltékenységgel, mivel ők sohasem beszélhetnek ilyen nagy hallgatóság előtt. Túlságosan könnyen elfeledkeznek azonban arról, hogy az istentiszteleti közösség olyan gyülekezet (ti. az istentiszteleti közösség nem valamiféle gyűlés), amelyben a résztvevők sokszor a legkevésbé motiváltak a figyelmes odahall- gatásra. Honnan ered ez a motivációs hiány? Azt gyanítom, hogy az örömhírnek két aspektusa van, amelyek — legalábbis részben — képesek megvilágítani ezt a jelenséget: 1. az Eangéliumot túl sokszor ismételik el; 2. az örömhírnek vannak félelmetes mozzanatai.

I. Az Evangéliummal kapcsolatos nehézségek

7. Az Evangéliumot túl sokszor ismételik el

Mi azt mondjuk, hogy a prédikáció egy új öröm-üzenet meghirdetéséből áll. Azonban azt világosan kell látnunk, hogy a mi örömhírünk a legtöbb embernek már semmi újat nem tartalmaz. De ha valaki tudja, hogy már megint valami régóta ismert dolog következik, akkor természetesen nem kiváncsi a prédikációra. Végül is hallott már mindent Jézusról; tanítványairól, segítőkész tetteiről, csodáiról, haláláról; hallott erről otthon, az óvodában is, majd a gimnáziumban és az egyetemen — de már oly sokszor és annyi különféle módon, hogy azt várja el legkevésbé, hogy a szószékről valami újat halljon, újat kapjon.

Az evangélium magja ez: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat mint magadat.” (Mt 22,37-39) Ez a mag olyan gyakran és nyomatékosan ismétlődik, hogy már a legcsekélyebb megrendítő erőt sem tartalmazza többé az emberek többsége számára. Korai gyermekkoruktól hallják és hallani is fogják halálukig — és már úgy megunták, hogy egyáltalán nem teszik ki magukat annak a veszélynek, hogy ezzel a túlságosan is sokat ismételt igazsággal hatással lehessenek rájuk. Mulatságos

130