Faber Frigyes Vilmos: Mindent Jézusért (Budapest, Szent István Társulat, 1940)
II. Fejezet. Együttérzés Jézussal
34 kerülésével egyenesen a mennyországba jutna. Tudjuk, hogy nagyon messze vagyunk attól, hogy szentek legyünk és félünk, hogy nem is leszünk soha. Nincs erőnk az ő nagy önmegtagadásaikra, testi sanyargatásaikra, nincs bátorságunk a világgal való hősies szakításra, nincs természetfölölti vágyunk a szentek keresztjei és szenvedései után, s mégis ki nem szeretne szent lenni, ha lehetne? Nem szándékom nektek nehéz kötelességeket ajánlani, még kevésbbé szigorú önmegtagadásokat. Nem akarlak titeket messzebbre vinni, mint kegyelmetek engedi, de szeretném, ha jól megjegyeznétek, amit most mondok. Nézzétek a szenteket minden században, bármily történetük vagy sorsuk volt is az életben, ha összehasonlítjuk őket, azt látjuk, hogy nem önsanyargatásaik révén lettek szentekké. Nagyon sokban különböznek egymástól, és mégis nagyon hasonlók. Némelyek egész életükben folyton csodákat tettek, mint kupertinói Szent József, a ferencrendi barát. Mások alig tettek nehányat, mint Paulai Szent Vince. Keresztelő Szent János, akiről az Ür oly csodálatos dolgokat mondott, sohasem mívelt egy csodát sem. Némelyek félelmes önsanyargatásokat gyakoroltak, mint limai Szent Róza. Mások megelégedtek Isten akaratának teljesítésével, amint az éppen kínálkozott és csak akaratukat tagadták meg : ilyen volt pl. Szalézi Szent Ferenc. De akár tettek csodákat, akár nem, akár gyakoroltak rendkívüli testi önmegtagadásokat, akár nem, volt egy jellemző tulajdonságuk, hajlamuk és vonzalmuk, melyről, ha velük találkozunk, felismerhetjük őket. S a legvigasztalóbb az, hogy a szentek e
