Faber Frigyes Vilmos: Mindent Jézusért (Budapest, Szent István Társulat, 1940)

V. Fejezet. Szegénységünk kincsei

137

körülveszi őket, megakadályozza őket ebben? Ha egykor a bűnt tekintették nyomorúságuknak, most tehetetlenségüket, amely nem engedi, hogy az Istent valóban királyi módon szeressék, magukat neki szenteljék és dicső áldozatokban bemutassák. Mint Areuna, ők is királyi és pazar kézzel szeretnének ajándékot adni királyuknak. Ha az Isten békés időket ád nekik, s örömeiket és békéjüket megsokasítja, szinte Ellene fordulnak és szomorodott szívvel panaszkodnak : «0 nem ! én meg akarom azt vásárolni Tőled, mert nem akarok az Ürnak, Istenemnek ingyen áldozatot bemutatni».1 Néha nagyon rendkívüli dolgokat is mondanak, hogy például még a pokol kínjait is elviselnék az egész örökkévalóságon keresztül, ha ezáltal Isten dicsőségét csak egy kevéssé is előmozdíthatnák.

Az ily gondolatok nem nekünk valók, bennünk nem volnának igazak, bár mi is érezzük ezt a fájdalmat a mi világunkban. Mi is többet szeretnénk tenni Jézusért és gyávaságunk e tekintetben számunkra gyötrő fájdalom, és nyomasztó szégyen. «Bőséges megváltás van az Istenben», mondja a zsoltáros, és éppen megváltásunknak ez a bősége az, mely szeretetünket felgyújtja s egyszersmind önmagával elégedetlenné teszi. Mindaz, mit Jézus érettünk tett, oly bőséggel, az irgalom és részvét oly természetfölötti kiáradásával történt, hogy megtestesülésének minden titkával nyilvánvalóan nem csak üdvünket, hanem szeretetünket is kereste, ö nemcsak megbocsát nekünk, de egyszersmind fiainak is fogad. Nem tisztít meg bűneinktől anélkül, hogy a mennyország örököseivé is ne tegyen. Nem oldoz fel a

1 II. Kir. 24, 24.