Faber Frigyes Vilmos: Mindent Jézusért (Budapest, Szent István Társulat, 1940)

V. Fejezet. Szegénységünk kincsei

Ötödik fejezet.

SZEGÉNYSÉGÜNK KINCSEI.

1. Isten segít az ö szeretettre.

Ha komolyan gondolunk lelkünk üdvösségére, ha kötelességeinket s ájtatosságainkat, melyeket az engedelmesség parancsol, hűségesen végezzük, Isten iránti szeretetünk, anélkül, hogy tudnók, vagy éreznők, folyton növekszik. Csak olykor, nagyobb kísértések, ünnepek alkalmával láttatja velünk az Isten, hogy valóban haladtunk, többet gondolunk Vele és kevesebbet mással, mint azelőtt. Szeretetünk e növekedésének egyik jele saját méltatlanságunknak és tetteink végtelen csekélységének egyre fokozódó érzése. Fájni fog nekünk, hogy oly keveset áldozunk Istenért és hogy szolgálatunk oly nyomorult. Minél jobban megismerjük őt, minél jobban közeledünk gondolatainkkal isteni felségéhez, annál fájóbb, sőt kínzóbb lesz bennünk ez az érzés. Ez a szívfájdalom az, ami a szentekkel a szenvedéseket megkívántatja és őket keresztek kérésére ösztönzi. Nekik az élet mindennapi gondjai és terhei nem elegendők, mert nem nyújtanak elég teret a hősi szeretet gyakorlására, ők arra törekszenek, — bár ez a törekvésük hiábavaló, hogy Jézus nagylelkűségével lépést tartsanak. Miért is tennének keveset Érte? Miért is engednék, hogy mindannak az értéktelensége, ami