Faber Frigyes Vilmos: Mindent Jézusért (Budapest, Szent István Társulat, 1940)
IV. Fejezet. A közbenjáró imádság
133 sainkkal agyonuntatunk másokat, de az üres szavaknál megállunk, s ha tettre kerül a sor, meghátrálunk. A korintusiak tudásunk sokfélesége s természetfeletti adományaink bősége tekintetében meg sem közelíthetnének minket, mi túlszárnyalnék őket, sőt magát Szent Pált is ámulatba ejthetnők, oly orákulumszerűleg tudunk pápáról s Egyházról beszélni. De vájjon mennyit imádkozunk, milyen arányban áll a mi rejtett közbenjáró imádságunk nyilvános gáncsoskodásunkkal? Félek, hogy nagyon keveset imádkozunk, s nem hiszem, hogy ha többet imádkoznánk, nem éreznők, mily keveset imádkozunk, oly keveset, hogy szégyelnénk is róla beszélni. Az a meggyőződésem, hogy azok, akik imádkoznak, azok között rejtőznek, akik nem mondják nekünk szüntelenül, hogy mennyire érdeklődnek ők az Egyház ügyei iránt. Vájjon az imádság jele-e az a szem, mely oly hamar látja a hibát, az a fül, mely oly örömmel hallgatja a gáncsoskodást, s az a nyelv, mely oly sokat fecseg? Majd ha a szivárvány a kétségbeesés jelvénye lesz, de addig nem. Ha a közbenjáró imádságot rendesen végezzük, olykor olyan kinyilatkoztatásokat is nyerhetünk, melyek lelkünkre igen hasznosak. Lelki életünk akkor nyugodtan és biztosan halad. Nem képzeljük azt, hogy szentek vagyunk, de érezzük, hogy törekszünk arra, s meg tudjuk magunkat őrizni a kegyelem állapotában. Lehet, hogy áldozatokat hoztunk az Istennek, amikor pl. megtértünk, vagy szerzetessé vagy pappá lettünk, s bár nem hagyatkozunk ez áldozatok érdemeire, mintha általuk örök üdvünket már biztosítottuk volna, de nem is felejtjük el őket s a reájuk való gon-
