Faber Frigyes Vilmos: Mindent Jézusért (Budapest, Szent István Társulat, 1940)
IV. Fejezet. A közbenjáró imádság
134 dolás állandó vigasz nekünk. Ez pedig nagy rossznak a kezdete. De az Ür segítségünkre siet s látszólag ok nélkül, természetfeletti világosságot vetít lelkűnkbe, mely minden zugot s redőt megvilágít s egyszerre megmutatja nekünk, hogy tulajdonképen mily keveset tettünk az Istenért. Hasonlít ez a külön ítélet világosságához, mely egy pillanat alatt egész életünket, minden tettünket s indító okunkat világosan a szemünk elé állítja, úgy hogy Isten igazságosnak bizonyul, mi pedig helyesen ítélünk önmagunk felett. Ó, mily becsesek ezek a kis kinyilatkoztatások, mert belőlük származik az alázatosság, a lelki frisseség és erő, a Jézusban való öröm s önmagunk átadása az Istennek. Nem is hinnők, mily keveset tettünk az Istenért, ha ez a kegyelemmel teljes világosság nem hatna oly erősen reánk, hogy lehetetlen meg nem látnunk s kétségbe vonnunk, hogy láttuk. Gondoljatok a közbenjáró imával, s meglátjátok, hogy több ily édes kinyilatkoztatásban lesz részetek. Urunkat bőkezűségében és szeretetében nehéz legyőzni. A Szentlélek összes ajándékai közül egy sem kívánatosabb, mint az öröm, mert ez legkevésbbé földi s leginkább mennyei. Már pedig éppen ez az ajándék az, amelyet Jézus azoknak ád, akik magukat a másokért való esedezésre szentelik. Ezt könnyen észrevehetjük. Az ilyen emberekben bizonyos derültség és jókedv lakik, mely közönséges okokból meg nem magyarázható s ahhoz az édes nyugalomhoz hasonlítható, amelyet valamely jóságos és önzetlen tett után mindnyájan érzünk. De ez csak egyik oka örömüknek ; van azonban egy másik oka is, Mi közbenjárásunk gyümölcsét,
