Faber Frigyes Vilmos: Mindent Jézusért (Budapest, Szent István Társulat, 1940)
IV. Fejezet. A közbenjáró imádság
108 nyomorunk lesz ajánlásunk. A gondolat gyors, mint a villám és ugyanilyen gyorsasággal sokasíthatja imáit. Tetteink imádkozhatnak, szenvedéseink imádkozhatnak. Ceremóniákat nem kell közben követnünk. Az egész egyszerűen csak ez : egy gyermek térdel Atyjának lába előtt, szavai gagyognak, de elmélyülő tekintete jobban beszél, mint alig érthető szava. Fontoljuk meg továbbá az ima hatását. Csak jót kérjünk, azért gyakran és állhatatosan imádkozzunk, higyjük, hogy el fogjuk nyerni, nem kívánságaink botor szegénysége, hanem az Isten gazdagsága, bölcsesége és nagylelkűsége szerint, és akkor csalhatatlan igazság, hogy el is nyerjük. Az Isten rendelkezésünkre készen áll. Csaknem határtalan befolyást enged önmagára, nem csupán egyszer vagy kétszer, nem csupán nagyobb ünnepek vagy események alkalmával, banem egész életünkön át. Van-e édesebb a kegyelem titkai között, mint ez? A szentek egyikéről olvassuk, hogy imáját oly hathatósnak tartották, hogy a nép özönlött hozzá, kérve őt, hogy szükségeit imáiba ajánlja, ő ugyan meghallgatta azokat, de csakhamar elfelejtette : az isteni fölség szemlélésébe ugyanis annyira elmerült, hogy csak az Istent látta és minden gondolata csak lelkének szerelmesére vonatkozott. Nagyon csodálkozott tehát, midőn látta, hogy csoportosan jönnek az emberek hozzá megköszönni az imái által nyert jótéteményeket. Egyik elragadtatása alkalmával csodálkozását ki is fejezte Jézusnak. «Leányom» felelt Urunk, «akaratod mindig csak az én akaratom teljesítése s én nem akarom, hogy a szeretetben túlszárnyalj engem ; ezért az én akaratom is az, hogy a te akaratod megtörténjék,
