Faber Frigyes Vilmos: Ez nagy szentség valóban! (Budapest, "Élet" Irodalmi és Ny., 1938)

II. Könyv. Az Oltáriszentség és az ájtatossági gyakorlatok

82

volt. Nagy irgalmában hűségesen és igazán eltűrte a gyermekkor minden sajátos gyengeségét miértünk: amint magára vállalta későbbi életének szégyenét és megaláztatásait is.

De az összefüggés az Oltáriszentség és a szent gyermekség iránti áhítat között abból adódik, hogy ezekben az áj tatosságokban közös eszme uralkodik, t. i. a megtestesülés; mert az átlényegülés nemcsak megújítása a megtestesülésnek, hanem kiterjesztése is.

Az emberséget felöltött örök Ige itt lakott saját teremtett világában; ez volt a legnagyobb ajándék, amelyet Isten a világnak adhatott. Hiszen a személyes egység (unio hypostatica) a legbensőbb kapocs, mely köztünk és közbe végbemehetett.

A Nap rásütött a testté lett igére; a Hold beragyogta a hegyek ormait, ahol imába merült: a szél hajával játszott; lábával a földet tapodta. A csendesség megbűvöl- ten hallgatott szavára és ezek a szavak úgy hullottak a szomjas emberi szívekbe, mint a kegyelem harmata. Mikor leszállt a Nap, és elömlött a jóságos álom a fáradt természet fölött, akkor rátette kezét a megtestesült Ige fáradt szempillájára is és elaludt. Az elemek engedelmeskedtek neki, vagy ő engedelmeskedett nekik, amint akarta.

Látvány, összhang, jó illat volt ő a világban, amelyben eddig nem volt hozzá hasonló. Kimondhatatlanul fölülmúlta magát, a szinte végtelen világot és az összes elképzelhető teremtményeket.

Az örök Atya szeme kegyes tetszéssel tekintett le a szűzi világra, amikor az fiatalos frisseséggel előjött alkotó kezéből. A világot szépnek és jónak nevezte és megáldotta. Hát még milyen szépnek, jónak és áldottnak kellett lennie ennek a világnak, mikor ő, aki az Atyával egylényegű, megjelent rajta és fölvette az emberi természetet. Hiszen mint ember folytonosan végtelen értékű cselekedetet vitt véghez és ezek kimondhatatlanul kedvesek voltak Isten előtt, A megtestesülés mozzanatával,