Faber Frigyes Vilmos: Ez nagy szentség valóban! (Budapest, "Élet" Irodalmi és Ny., 1938)
Befejezés: Elégtétel
309 ébren van és akit állandóan a tiszta imádás ünnepi fénye vesz körül. S melyik próféta merte volna megjövendölni, hogy egykor majd Isten, a teremtetlen Bölcseség lejön az emberek közé, s köztük üti fel sátorát? Ám az emberek eltávolodnak tőle, mintha valami hazátlan idegen lenne! Lejött az ég világossága és beragyogta a földet. Mi lenne méltányos eredmény, ha nem az, hogy a föld az éghez hasonlítson, s hogy az embereknek egyetlen örömük az Oltáriszentség imádásában teljék. Azonban nézzétek, mennyire magára hagyja a nép Jézust! Micsoda rettenetes az az elhagyatottság, amely a tabernákuluin körül uralkodik! Csak az örökmécs világít. Egyedül ez a fény ragyog a szentély felett. És hány templomban hosszú éjjeleken és napokon keresztül csak ezt a hódolatot kapja meg. Gyakran még erről is le kell mondania, hogy a rablók be ne törjenek hozzá; hogy el ne lopják. A tolvajok nem ő érte jönnek. Ó, nem! Hisz a földre dobják. Hanem a harminc ezüstért, amennyit a szent edény, a kehely érhet. Nem akarja, hogy az angyalok segítségére jöjjenek. Megengedi ezt a gaztettet. Sőt, alkalmul és eszközül használja fel arra, hogy körmenetekben és szentségimádásokban megengeszteljék. Így rója le a szeretet adóját. Miért maradsz mégis velünk, ó Uram, miért? Nem érzed a mennyország énekeinek, az égi magasztalás tömjénfüstjének s az angyalok és üdvözült lelkek seregének hiányát, kiknek egész lényege nem más, mint az irántad való égő szeretet? Mit tehetnék, amit még nem tettem meg? — mondotta egykor az Isten. Ó Uram, én nem mondhatom ezt. Te már régen kimerítettél mindent, amire én csak gondolhattam volna. És most itt vannak eucharisztiás szenvedéseid. Valóban, mit tehetnél még értem, amit már nem tettél volna meg, ó, Uram!?
