Faber Frigyes Vilmos: Ez nagy szentség valóban! (Budapest, "Élet" Irodalmi és Ny., 1938)
IV. Könyv. Az Oltáriszentség - Istenünk és Üdvözítőnk
228 Forduljunk el a természet tarka világától és tekintsünk bele a kegyelem végtelen birodalmába. Itt még cso- dásabban jelenik meg előttünk annak a szent emberségnek mindent fölülmúló értéke, amely köztünk él az Ol- táriszentségben. Egyedül Jézus minden kegyelem forrása. Ami kegyelem csak volt, van, vagy lesz, mindazt nem adta Isten bőkezűsége egy pillanatra sem az embereknek vagy angyaloknak a megtestesülés előtt, vagy azután, anélkül hogy vonatkozásba ne hozta volna a megtestesült Igével. „Bőségéből kaptunk mindent!“ — Ezt mondhatták az angyalok, mielőtt még először felkelt volna a Nap Éden folyói fölött. Ezt kell mondaniok a földön a bűntől behálózott vándorló embereknek most, ítéletük napján és halhatatlan boldogságuk maradandó élvezete közben is. Tekintsünk az Oltáriszentségre. Mindannak a kegyelemnek a forrását látjuk itt, amely egykor szétáradt Isten alkotása fölött. Ó, mily gyökerestől kiirtanék már előre Istenről való szeretetlen gondolatainkat, ha gyakran rágondolnánk, hogy az angyalok és az emberek bukott természete egykor dicsőséges volt. Hiszen a teremtésnél mindkét eszes teremtmény a kegyelem állapotában volt és nem a természet állapotában. Egészen szép és rendezett természettel teremtette őket Isten és ellátta őket a jó megte- vésére alkalmas képességgel és hatalommal. S mindezen fölül természetük dicsőségesen részesedett az isteni természetben. Ezt a részesedést nevezzük mi megszentelő kegyelemnek. Akármilyen hibátlanok voltak is teremtményei, Isten mégsem hagyta őket magukra. A gyengeség velejár a teremtett szellem véges természetével. Isten azért arra törekedett, hogy olyan magasabb állapotba emelje őket, amit önerejükkel el nem érhetnének. Teremtésükkel egy- időben szentelődtek meg. II.
