Az ezerkilencszáz éves szentmise (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1934)

II. Dogmatikai rész

98

mibe sem veszik. Vannak, kik testi gyönyörben s vannak, akik kemény aszkézisben kéjelegnek. Ismét mások megvetik az eget azokkal szemben, akik mindent csak a másvilágtól várnak. Csakugyan rettentő káosz van a világnézetek, a eredők világában. De nem kell éles szem hozzá, amely meglássa, hogy mindezek az irányzatok túlzottak, szélsőségesek. „Csak azért sem“ szelleműek. — Bővebben nem akarok róluk beszélni. Az én Credóm nem szűk látókörű, nem egyoldalú. Számol az élettel, számol a halállal. Nemcsak a földet látja, de nem is akar beteges lemondással minden áron az égbe kívánkozni innen. Felfedezi a jót és rosszat. Segít a jóra s írt ad a rosszra. Alaptétele a három első szava : Hiszek egy Istenben. „Frázis“ ez, vagy valóság ? Naívság, vagy komoly dolog ? Hát frázis és naívság lesz, ha Istenről alkotott fogalmam nem terjed túl a fehérszakállas öreg bácsi képén. Vannak ám ilyen komolytalan túl komoly aggódók ! A huszadik században már csak nem ijesztgethetnek minket ilyen öreg kényúrral. De ezeknek nyomában ott leselkedik a Felségestől, a Szenttől, Igazságostól irtózó tökéletlen szellemecske. Amikor én azt mondom : hiszek egy Istenben, ugyanakkor azt is mondom : Hiszek a jóságban, hiszek a Szentségben, hiszek a Szépségben, hiszek az Igazságban, hiszek az Örökben, a Változha- tatlanban, hiszek az Életben. Ez nekem nem „frázis“, hanem legfőbb életideálom. Nem olyan levegőben függő, üres ideák ezek, hanem valóság. Nem személytelen, hanem értelmes. Semmibe csak nem veszhet az abszolút tökéletesség felé törekvő s belőle több-kevesebbet megvalósító emberi lélek! Benne van az én Cré- dómban a kezdet, a folyamat és a vég. Az evangélium és a Credo nekem nem üres, terméketlen filozófia, hanem élet : aki benne hisz, el nem vész, hanem örök élete vagyon. Figyelem minden szavát. Túlzás nélkül mondhatom : az egész szentmise ezért van. Ha nem