Az ezerkilencszáz éves szentmise (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1934)
II. Dogmatikai rész
99 lenne Evangélium, nem lenne Credo s nem lenne szentmiseáldozat. II. Eddig a szentmise bevezető, inkább oktató, hangulatot keltő, szívet előkészítő, imádságos része. Most jön a cselekmény, az áldozat maga. Mégpedig ennek először, mintegy előjátéka : a felajánlás (offertorium) és utána a fölséges hálaének (préfáció), a háromszoros Sanctus-sal. 1. Hogy mennyire a pappal együtt mutatták be az ókeresztény hívek a szentmiseáldozatot, az legvilágosabban a felajánlásnál tűnik ki. Náluk valóban any- nyit jelentett a szentmisén való részvétel, a „szentmisehallgatás", mint bemutatni az áldozatot. A Katechu- meneknek, a még meg nem keresztelteknek ki kellett vonulniok a templomból a felajánlás előtt, mint akiknek még nem volt szabad áldozniok. Valamint az a tény is csak jobban bekapcsolta a híveket a szent cselekménybe, hogy az áldozathoz szükséges kenyeret s bort maguk vitték s így mintegy maguk ajánlották fel a pap közvetítésével. Amint tehát az Egyház megtanított minket a szentmise előrészeiben arra, hogy Istentől vagyunk, Érte vagyunk, akkor az első, amit tennünk kell : az önfelajánlás. Amint Krisztus nem fellépése kezdetén, hanem az utolsó vacsorán rendeli a szentmisét, úgy az Egyház is előbb Evangéliumot, Crédót ad s csak az után kezdi az áldozatot. Amikor a pap felajánlja a kenyeret és a bort, ugyanakkor felajánlja magát, híveit, sőt az egész emberiséget az Istennek. A kenyér és a bor nem jelképez mást, mint magát az Embert, a hús, vér-, s lélek-embert. A legegyszerűbb kenyeret s bort ajánlja fel, amely jelzi a legegyszerűbbet, de az egyedüli értéket, magát az embert. A régiek mindent ál7*
