Az ezerkilencszáz éves szentmise (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1934)

II. Dogmatikai rész

94

in excelsis Deo nekünk egy nagy figyelmeztetés a békére. Amikor felcseng a pap ajkán itt a templomban, én is ismétlem s mondom a pappal együtt : Tu solus Sanctus, Tu solus Dominus, Tu solus Altissimus. Te egyedül Szent, Te egyedül Úr, Te egyedül Legfölsé- gesebb. De gondolok a múltamra : Isten-dicsőítés volt-e az ?... s gondolok a jövőmre : milyen Isten-dicsőítésnek kell annak lennie ?... Ha cselekedeteim nyomán béke fakad, a léleknek igazi békéje, akkor biztos lehetek arról, hogy életem igaz Isten-dicsőítés. A Glória alatt szerezzük meg lelkűnknek azt a békességet, amelyet a világ nem adhat senkinek, hanem csak Isten az őt dicsérő tiszta lelkeknek. Uram ! ne nekem adj dicsőséget, legyen az a Tied, nekem elég a Te békéd.

3. A szentmise részeinek felépítésében, a szentmise lényeges részének körül koszorúzásában látszik az Egyház finom lelkisége. Általános emberi gyöngeség, hogy nagyon szeretünk kérni. Bizony, észrevehetjük, hogy alig lépünk be a templomba, már is kérésre áll ajkunk. Elmúlik talán egy egész mise, és mi mindig csak kérünk. Több-kevesebbnek fogalmában Isten nem szerepel másként, mint egy minden jóval megrakott Mikulás bácsi. Hozzá való viszonyuk nem egyéb, mint csak kérni, kérni, s harmadszor is csak kérni... Hát még a kérésük ! Talán sokszor nem is kérés az, hanem egyenes követelés. No, és aztán miket kérünk ? ! Azt hiszem, ha minden kérésünk beteljesedne, érdekes képe lenne öreg földünknek. A mennyei boldogság bizonyára semmi ahhoz a boldogsághoz képest, amely a földön „uralkodnék". Csak egy baj lenne : nem lenne, ki élvezze, mert a föld nevezetű bolygó emberi élők nélkül rohanna pályáján. Mert, hogy ne említsek mást, ott vannak a soha nem szünetelő háborúskodások : mind a két fél „csak" azt kéri, hogy a másikat győzze le. Képzeljük el, ha Isten mind a kettőnek kérését teljesítené ! ? Vagy egyáltalán teljesíthetné-e a minden-