Az ezerkilencszáz éves szentmise (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1934)

II. Dogmatikai rész

93

is lehet. Itt értjük az egész embert, gondolkozását, szavát és cselekedetét. Nem csak a templomban, hanem azon kívül is, mindenütt és mindenkor. Ezt megérteti velünk a zsoltáros, amikor mondja : Isten dicsőségét beszélik az egek és keze művét hirdeti az égbolt. Ezt harsogja egyik nap a másiknak, erre tanítja az egyik éj a másikat. Nem hanggal, nem beszéddel, nem hallható igékkel, de az egész földre elhat szózatuk. (Zsolt. 18, 1—5.) Ebbe az Istent dicsőítő imába kell belekapcsolódnia az embernek is, a teremtés koronájának.

Felmerül a kérdés : hogyan dicsőítsem én az Istent ?

Az emberiség végzetes tragédiája, a bűn, nem más, mint a helyes Isten-dicsőítésnek mondhatnám átértékelése helytelen irányban. Megfoghatatlan, hogy amíg az értelem nélküli világ évezredeken át változatlanul énekli Isten dicsőítő himnuszát, az értelmes ember a legkülönfélébb utakon keresi az Isten dicsőségét. A tévedés ott van, hogy az ember nem tudta önzetlenül Istent dicsérni, hanem kereste a saját dicsőségét is. Nem akarom felsorolni az Isten-dicsőítésnek torz formáit, a Moloch, Venus, Bacchus áldozatokat, de szomorú az a tény, hogy Istent bűnnel is „dicsőítették“.

Amikor ezeket a dolgokat felemlítem, azért teszem, hogy annál világosabban lássuk az igaz Isten-dicsőítés mibenlétét.

A helyes feleletet a kérdésre megadja az Egyház, amikor dicsőséget csak Istennek ad, az embernek pedig békét : békesség a földön a jóakaratú embereknek. Isten dicsőítése és emberi béke együtt járnak. A béke zsinórmértéke, de egyúttal következménye, folyománya az igaz Isten magasztalásának. Most látjuk, az isteni parancsok az emberi békének a biztosítékai. Az Igazi Glóriát az angyalok hozták a földre, amikor leszállt a béke királya : Krisztus. Hogy békéden szívvel nem lehet Istent dicsőíteni, legfényesebb bizonyság arra békéden, Isten nélküli századunk. A Glória