Az ezerkilencszáz éves szentmise (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1934)
II. Dogmatikai rész
89 Istennek dicsősége az emberiség tökéletessége, üdve, boldogsága. Aki ezeket nem érti, az lehet közömbös. Vagy talán meg is fogja vetni a szentmise misztériumát. — Krisztus mindenre kész megváltó szeretete felületes racionalista szemlélőnek ma is lehet ostobaság.1 — De aki csak egyszer is megsejtette, hogy a szentmise nemcsak jelképezés, hanem valóságos élet, szeretetkapcso- lat Teremtő és teremtménye között, az szívesen tölti el benne félóráját. Az hamarosan észreveszi az örök Igében a tökéletes életet, saját maga eredeti, elferdítetlen eszményét és az isteni mintára szívesen alakítja magát. Megérti a szentek nagy és egyetlen igyekvését : tökéletesen hasonlítani Jézushoz ! Nem lesz nyugalma, amíg maga is életével bele nem kapcsolódik a mise áldozatába. Életerőt kap Jézus életerejében. Merítőhelyet az élőforrásokban, melyeket Jézus az ő misztikus testéből fakasztott — az Anyaszentegyház szentségeiben. így célját ő is eléri Jézus áldozatában, mert Jézus áldozata benne is megteremti Isten legszebb dicsőségét, a természetben élő természetfeletti új embert. Lelkünk a szentmiseáldozat tüzében. Tűznek nevezem. Nemcsak azért, mert lelki szemeim előtt lobog a mindenkori áldozatok lángja, hanem mert a tűznek tisztító hatása, hevülése, villanása s fölfelé törése meglepő hasonlóságot mutat éppen a szentmiseáldozat tulajdonságaival. Bűnbánat, hála, dicsőítés, fohász nem egyebek, mint tisztulás, hevülés, villanás, feltörés. A szentmiseáldozat nem jelent mást, mint ebbe a tűzbe beledobni a lelket, hogy először a i I. Kor. 1, 29.
