Az ezerkilencszáz éves szentmise (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1934)

II. Dogmatikai rész

82

Krisztus szeretete, megbecsülő hódolata szeretet és hódolat az emberiség nevében.

Érdekes gondolat, hogy az egyik kipótolhatja azt, amit a másik mulasztott Isten megdicsőítésén. Különösen hangzik, de Istentől ered és belül mély értelmet hordoz. A szeretettől táplált nagy szenvedők sok ember helyett élnek, sokak vállairól veszik át az élet terheit, és sokak nevében dicsérik az Istent. Habár sokan ezt nem is veszik észre. Krisztusról is azt hitték a zsidók, hogy az Isten verte meg és alázta le.1 Ma is sokan csak egy kiváló erkölcstanítónak gondolják, kinek élete a zsidó hatalmi elem zátonyán hajótörést szenvedett.

Míg a valóságban nagy szenvedő, a fájdalmak Férfia volt ő értünk. A mi kiszáradottságunkat hordozta és a mi fájdalmainkat szenvedte el. Gonoszságainkért kapott sebeket és bűneink miatt tört össze, rogyott le.2

Öt kékre verték, hogy mi életszínt kaphassunk,3 a természetfeletti, a kegyelmi élet drága veretét.

Jézus szeretete oly engesztelő lángokat gyújtott ki az Isten színe előtt, a dicséret máglyáján, a kereszten, hogy mérhetetlen annak a mértéke. Áttör minden sötétségen, behatol az egekbe, megvilágosít minden e világba jövő embert. Ha a világ összes hűtlenségét belevetnők e lángokba, hasonlatos volna a porszemhez, mely a vulkán feltörő tüzoszlopában elég. Nyomtalanul. Mégcsak a sercenése se zavarná a fények csodás játékát.

Jézus oltárán az örök szeretet örök lángtengerré lobbant széjjel. A Szentírásban is azt olvassuk róla : Örök papsága van, amiért örökre is üdvözítheti azo1 íz. 53, 4.

2 íz. 53, 4—5.

3 íz. 53, 5.