Az ezerkilencszáz éves szentmise (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1934)

I. Bibliai-történeti rész

7

Mély, kemény gondolatokba merülve súlyosakat lépeget Ábrahám. Vidáman és szaporán mellette a kis Izsák. Egyszerre eltűnődve beleszakít atyja hallgatásába.

— Atyám !

— Mit akarsz, fiam ?

— íme, itt a tűz, meg a fa. De hol van az áldozatra szánt állat ?

Egy pillanatra nem tud szólni az édesapa. De aztán ránéz a fiára és megszólal nagyon komolyan, súlyosan megnyomva minden szót :

— Az Isten hatalmas Úr, fiam ... Amit Ö mond, azt meg kell tenni... Ő majd gondoskodik áldozati állatról.

így jutottak el lassan a kijelölt helyre, fent a magányos hegytetőn. Leteszik a terhet, Izsák a faköteget vállairól, atyja a tüzet és a kardot. Köveket hordanak össze és Ábrahám oltárt épít. Elrendezi rajta a fát szépen, aztán .. . aztán jön a nagy, nehéz pillanat. Izsák nem kérdi atyját többé, hogy hol az áldozati állat, de szeme, arca eleven kérdőjel lesz és így néz édesapjára, aki most feléje fordul és megáll. Valami különös sejtelem fut át a gyermek szívén.

— Fiam, te vagy az áldozat... a legdrágább ... Kemény szavak, szinte kegyetlenül hangzik.

De Izsák apja fia. Gyermeki megdöbbenése hirtelen gyermeki tűzbe, áldozatkészségbe lobban.

— Atyám ! az Isten hatalmas Úr ! Amit mond, meg kell tenni.

És ezzel lehajtja fejét, összeszorítja ajkát, lehunyja szemét, hogy magába szorítsa, ki ne szalassza magából ezt a szinte önfeledt férfias döntést az isteni akarat mellett. Odaadja magát, odanyújtja kezét, lábát, hogy atyja összekötözze. Szó nélkül hagyja magát föltenni az oltárra, a saját vállain cipelt farakásra