Az ezerkilencszáz éves szentmise (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1934)

II. Dogmatikai rész

73

hogy annak, aki életével megdicsőíti az ő gondolatát, annak az embernek részt akar adni az ő örök, belső isteni életéből, boldogságából. Ha Isten ezt nem akarta volna, úgy az ember végcélja a természetes boldogság lenne, amely lehetséges Isten belső életébe való belekapcsolódás nélkül is. De így minden ember végső célja meghaladja e pusztán természetes mértéket. Mindenki életének végén ott áll az örök boldog élet, a Szentháromság belső szeretetébe való belekapcsolódás reménye.

Ezt azonban senki sem érheti el természetének eddigi erőivel, mert meghaladja azt. A természetnek felette áll. Azért Isten új erőket öntött bele a természetünkbe, melyek természetes képességünket felemelik a természetfeletti rendbe és lehetővé teszik a végső cél elérését. Ez az erő az, amelyet mi kegyelemnek nevezünk, mert ajándékba, kegy gyanánt kaptuk.

Isten már az első embert ilyen felemelt, nagyra képesített természettel alkotta és indította útnak az ég felé ! Az útnak induló ember Istennel való életközösségének két megnyilvánulása lett volna az, hogy ekkora szeretetet ekkora hálával is viszonozzon, és hogy életében boldogan élje Isten legnagyobb megdicsőíté- séf. Az ég felé induló emberre várt a tökéletes élet.

c) De az ember letért az útról. Disszonánciát kevert a nagy dicsőítés hangjaiba.

Eddig a világ életfolyása Isten milliónyi gondolatának egybeműködése. Mindenben Isten gondolatai éltek. Az első és minden bűn Isten gondolatának felcserélése a magunkéval. Mást tartunk jónak, mint Isten. Okosabbak akarunk lenni. — Isten gondolata biztosan jó. Ha az én gondolatom is jó és igaz, egyeznie kell Istenével. Ha nem egyezik, akkor én nem látom jól és helyesen a dolgot. Lehet, hogy az én gondolatomban is van valami jó. De nincs meg mindaz a jó, ami Isten gondolatában benne van. Isten gondola-