Az ezerkilencszáz éves szentmise (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1934)

II. Dogmatikai rész

74

taiban minden körülmény megfontolást nyer, az enyémből sok szempont hiányzik. Ha tehát az én gondolatomat követem ott, ahol Isten gondolatai másként szólnak, akkor sok szempontot elhagyok és így kevesebbet akarok az értékből, mint amennyit Isten. így a bűn az érték pusztulása, halála. A bűn mindig tagad valamit az életből. De folytonos tagadásba, fogyatkozásba belepusztulhatnak nemzedékek. Az emberiségnek meg mindig hiányozni fog az az értéktöbblet, amit gondolataiban a tudáskincsből eszével letagad és amit tetterőinek tétlenségével akarata nem valósít meg. A hiányt, a szükséget, a szegénységet a bűn támasztotta, mindig is az támasztja.

Amikor aztán az ember magába tekintett, hogy onnan merítsen életének boldogságot és táplálékot, rájött a maga ürességére, szegénységére. Életösztönében tekintetét visszafordította az égre. A nélkülözés kérésre kulcsolta a kezeit. Ez lett az ő új viszonya Istenéhez : a kérés.

Az értékromboláson kívül van még egy másik mozzanata is a bűnnek. A gőg, Isten lebecsülése.

Az én gondolatom bizonytalan. Ha ebben a bizonytalan gondolatomban jobban bízom, mint Istenben, akkor nem ismerem el Őt igazán. Akkor cselekedetem beszédes tanúságot tesz ellenem, hogy Isten igaztudását és jóakarását valamiképen kisebbnek tartottam a magaménál. Mert Isten világot előrevivő jógondolataiba belekevertem a magam hiányos és gyenge elgondolását. Nem dicsőítettem meg a hozzáértő Alkotót. Nem becsültem. Lebecsültem. A lebecsülés pedig az imádás homlokellenese, a szeretet megtagadása.

Ezt tette az első bűnben az első bűnös ember. Lebecsülte Istent.

De bűnben nem lehet isteni, természetfeletti az élet. Aki megveti Istent, az nem szereti. Aki nem szereti,