Az ezerkilencszáz éves szentmise (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1934)

II. Dogmatikai rész

54

emberi test alakult, emberi lélek alakult, emberi lélek alakította, de közvetlenül Isten végtelen benső, titkos élete éltette. Minden élőt Isten éltet, de Öt úgy élteti, hogy ember létére mondhatja magáról : Én Isten, én az örök Atya örök egyszülött Fia vagyok.

Az egész világ Istené, de ez a csöpp világ, az Űr Jézus, maga az Isten. Maga az Isten, aki önmaga mélységeiből teremtő akaratával kivetítette a világot, most magára veti, mint a ruhát. És végtelenségében nem veti szét, hanem belezárkózik s maga köré szorítja, hogy — amennyire világ, amennyire nem-isten istenivé lehet, — fölvegye a világ Isten formáját, részesévé legyen Isten örök boldog és bölcs életének.

A világ Istené. Isten Fia tulajdonába jött, és övéi nem fogadták be. A világ elfordult Istentől. A bűn Istent ki akarta űzni a világból, megfosztotta a világot Istentől. Ebbe a világba lép Krisztus, hogy a bűnös emberiség feje legyen. Ő, akinek élete az isteni élet, akinek kenyere az Atya akaratát cselekedni, sorsközösséget vállal a hűtelenekkel, a lázadtakkal.

Csodáljuk a királyt, aki álruhában jár szegény alattvalói között. Tiszteljük szentként a szerzetest, aki elmegy a leprások közé, hogy velük éljen és haljon. De tudjuk-e, hogy a lepra semmiség, szinte szépség a bűnhöz képest ? ! A tiszta Krisztus idejött, ide a bűnösök közé. Sorsukat magára vette, élt és meghalt értük.

A bűn gomolygó, undok örvényei tüzes áradatban ellepik a világot, a föld színét : s odalép a fehér Krisztus, a nagy Mentő, beveti magát a pokoli áradatba. Általa menekül, aki menekül. Krisztus Urunk meg testesülésével már vállalta a kereszthalált : az Isten ellen lázadt világban Isten Fiának nem lehetett más sorsa, mint a kereszt.

Mikor a szent Szűz kimondta : „Legyen nekem a te igéd szerint", magára vette az Isten-anyaság minden