Az ezerkilencszáz éves szentmise (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1934)
II. Dogmatikai rész
53 Isten szeret és megért. De ki szereti és érti Istent ? A dicsőséges örök Szentháromság életteljességében maga Isten szereti és érti önmaga örök gyökér-jóságát. Ez az egyetlen hozzá méltó értés és szeretet. A teremtmény akkor szereti és érti Istent méltóan, ha a Szentháromság szeretetébe és értésébe merül. Amíg ez nincs így, hiányzik valami a természet és teremtés szépségéből. ,,A teremtett világ vágyakozása sóvárog az Isten fiának kinyilvánítása után“ (Rom. 8, 19.). Addig nem lövelli vissza Istenhez méltóan az isteni szeretetet. Pedig Isten örök szeretete áramlásául és tükréül teremtette a világot. A néma világba szózatos embert teremtett, hogy örök szeretet-kiáltását utánagügyögje. Embert, aki összefoglalja magában a világot. Embert, mintegy eleven gyűjtőlencsét, hogy fölhalmozódjék benne a világ minden értéke, s az értéket hálával és szeretettel lövellje, vetítse vissza az alkotó Ős-szeretet felé. De a világ néma maradt, mert az ember elfordult Istentől. „Isten pedig úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte" (Ján. 3, 16.). Megnyílt az ég, a titkok titka fogható lett, a Szentháromság a teremtménybe költözött, a harmadik isteni Személy, Isten egyszülött Fia emberré lett. Isten kiválasztotta a világ és az emberiség drágagyöngyét, a boldogságos Szüzet. Akarva és akaratlanul, vakon vagy boldog engedelmességgel, minden kozmikus erő, minden természettörvény, minden ember és angyal, jó vagy gonosz, azon dolgozott, arra tört, hogy a minden szépség Királynője a világba lépjen. S ebből a legszebb emberből, a világ e legtisztább lényéből, essentiájából, Isten egy csepp vért birtokába vett. Ez a csepp vér a világ volt, de többé nem vak. Világ, de többé nem idegen. Világ, de bűn nem érte. Ennek többé nem volt más létezése, mint az isteni léttény:
