Az ezerkilencszáz éves szentmise (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1934)
I. Bibliai-történeti rész
43 hanem legtöbb helyen a hívek által felajánlott kenyerekből választottak e célra. A keleti egyházban még ma is ilyen kovászos kenyeret használnak, a nyugati egyház azonban áttért a kovásztalan kenyér (az ostya) használatára. Főleg az a gondolat vezérelte, hogy Krisztus Urunk is ilyent változtatott át szent testévé az utolsó vacsorán. A XII. század különös hódolatát fejezte ki a szentmisében megjelenő Úr )ézus iránt, mikor szokásba hozta az úgynevezett Úrfelmutatást. Eddig ez nem volt. Azonban a párisi egyetem tanárai közül egyesek tévesen azt tanították, hogy a kenyér átlényegülése Krisztus testévé csak akkor történik meg, amikor a pap már a bor felett is elmondta az átváltoztatás szavait. Ezért az Egyház igaz hitének kifejezésére szokásba vette a szent ostyának felmutatását, még mi előtt a bor átváltoztatása megtörtént volna. Majdnem egyidőben ezzel a szokással, mely mai nap is él, alkalmazni kezdték a csengetést is. Ez által hívják fel a hívők figyelmét, valahányszor fontosabb cselekmény következik. Nagy Szent Gertrud (f 1302) életében olvassuk, hogy egyszer mise közben sehogysem érzett magában elég áhítatot. Mikor aztán Úrfelmutatásra megszólalt a csengő, egyszerre nagy áhítat fogta el azon a gondolaton, hogy jelen van az ő ura és királya, Jézus Krisztus. E szinte csodás változást természetesen nem az a kis csengő idézte elő, de legalább apró kis eszköz volt az Úr Jézus kezében, mellyel őt megjelenésére külön is figyelmeztette. Az Úrfelmutatáskor megszólaló csengőszó nyitotta meg a már halott Boldog Csáky Mór (fl336) magyar föúr, később domonkosrendü szerzetesnek merev szempilláit, amikor temetése alkalmával a győri püspök érte szentmisét mutatott be. Egy pillanatig nagy áhíttatal nézte a kenyér és bor színe alatt jelenlévő Űr Krisztust, akit lelki szemei már úgyis színröl-színre néztek az örök boldogságban, aztán újra becsukódtak halott szemei. Róla jegyezték föl, hogy egész életében nagyon szerette az oltárt, melyen a szentmisét szokták bemutatni. Gonddal díszítette s állandóan őrködött, hogy az örökmécses olaja ki ne fogyjon. Ennek a gondolatnak ő mintegy zászlóvivője volt.