Az ezerkilencszáz éves szentmise (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1934)

I. Bibliai-történeti rész

25

mely a törvény után jött, az örökké tökéletes Fiút rendelte pappá (Zsid. 7, 25—28.).

Valami szent büszkeséggel és boldogsággal emeljük fel tekintetünket minden szentmisénkben erre a nagy fölséges királyi főpapunkra. A mi legszentebb, legtökéletesebb örök isteni főpapunkra, a szentségi Jézusra. Örvendezzünk, adjunk hálát, hogy olyan főpapunk van, aki áthatolt az egeken. Hogy olyan főpapunk van, aki előtt nem idegen a mi emberi szenvedésünk és nyomorunk és aki tud részvéttel lenni a mi gyöngeségeink iránt, mert hiszen mindenben hasonlóképen kísértést szenvedett, a bűnt kivéve. Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónja elé, hogy irgalmasságot nyerjünk, és kegyelmet találjunk abban az időben, amikor éppen legnagyobb szükségünk van arra (Zsid. 4, 14—16.). — És hálával telt szívvel, lelkesült örömmel, áhítatos hódolattal zengjük újra és újra neki a zsoltárossal : „Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint“.

Gondolok végül arra is, hogy az a pap, akit ott Iátok most az oltár előtt állni, kezében a legszentebb áldozati ajándékkal, ez a pap részesül az isteni főpapnak fölséges papságában. Részese a királyi papságnak : ő is szívek, hívek felett uralkodik „igazságban és békében“. A pap is, mint jó pásztor, odaáldozza, felajánlja Istennek egész életét áldozatul hívő nyájáért. Ő is hivatásból lett pap, az Úr hívja, mint Áront és nem úgy születik bele a papi életbe. Ez az elhivatottság, ez hevíti, ösztökéli már kora ifjúságában : odaadni mindent, lemondani a világról, az Úr Jézus népének, az ő nyájának élni.. . S később hány pap szenved vértanuságot is, mert a hívei mellett akar élni és halni. — Ez az igazi krisztusi papság, ez kell nekünk, ezzel tud a hívő szív együtt, egészen