Az ezerkilencszáz éves szentmise (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1934)

I. Bibliai-történeti rész

12

hely emberei számára. De már nem vérével, nem szenvedésével, hanem a kenyér és bor kedves, vonzó, mindennapi színeivel. Az az egy véres apológia elég volt az Istennek a megbántásért, de nem volt elég az embernek, minden idő és hely emberének. Ezért a kereszt e védiratát, szenvedő halálának e végrendeletét sokszorosítja, megújítja minden nap, minden helyen a szentmisében, hogy minden egyes ember minden helyen és minden korban hozzájuthasson, rányomhassa saját szívének, hő vágyának pecsétjét, aláírhassa nevét, rátehesse életét, akaratát és így ezt mintegy kezébe véve, mehessen az apai örökségért. Mert hiába a megváltottság, Krisztus Urunk felbecsülhetetlen kincses öröksége, amit hátrahagyott nekünk, hiába, hogyha én meg nem tisztulok a bűnbánat könnyeiben és így megtisztítva, nem nyújtom ki kezemet az örökség után : vagyis ha nem simul hozzá saját alázatos akaratom az Övéhez. Ha én nem ajánlom fel magamat Vele együtt. De főképpen hiába, ha a bűn felé hajlok mégis és ezzel kikapcsolódom, kizárom magam a szentmiseáldozat örökségéből.

Úgy kell belekapcsolódnom a szentmise áldozati gondolatába és felajánlásába, amint azt az Űr Jézus teszi és tette mennyei Atyjával szemben : nem akar mást, mint amit az Ő mennyei Atyja. Ha még oly keserű is a pohár, hogy szinte megborzong a láttára és felsóhajt : Atyám, ha lehetséges, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár ... akkor is van még erő benne kimondani : mindazonáltal ne az én, hanem a te akaratod legyen meg. — Ugyanígy tett a kis Izsák is. Kezes bárányként nyújtotta kezét atyjának : itt vagyok, a te fiad vagyok, tégy velem, amit akarsz. A te akaratod az én akaratom is.

Ha Izsák nem akarta volna magát önként áldozatra engedni, Ábrahám áldozatának értéke ugyanaz lett volna, csupán Izsák esett volna