1831-1931 Jubileumi emlékkönyv II. (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1931)
Második rész. Munkálatok
246 JUBILEUMI EMLÉKKÖNYV. Nagy keleti útján már sokat foglalkoztatja a vallás kérdése. Nem akar szigorúan orthodox lenni, borzad a „bigottság- tóló“ — de valami vonzza a régi hithez, felélednek azok a gyökérszálak, melyek az Egyházhoz kötik, az élet nedve bizseregni kezd bennük. Ezt az állapotot festi naplójának az a része, ahol maga előtt mintegy igazolni akarja, hogy Scio szigetén vasárnap templomba ment. Látszik, hogy alapjában jól esett neki a szentmisén résztvenni, de mégis kötelességének érzi, hogy ezt a kevéssé fölvilágosodott magatartást maga előtt kimentse. „Nem tudtam magamat kivonni a templombamenés alól, mert ittlétem a városban köztudomású volt és nem akartam bosszúságot okozni a szigeten lakó kevés katholikusnak. Különben sem akartam elmulasztani, hogy a templomba menjek, nem mintha az egyedüli helynek tartanám, ahol az ember kegyelmet és irgalmat nyerhetne Istentől, hanem, mert ha az ember sokáig nem volt vallása templomában és legfőbb bizalmát Istenbe helyezi, akkor jól esik az embernek egyszer végre vallása külső formáit megtartani.“1) A lassú átalakulás, melyet itt nyomon követtünk, 1819. őszén fejeződik be, ekkor véget ér a forrongás, Széchenyi végleges elhatározáshoz jut. „Miután sokat gondolkoztam vallási kérdéseken, arra a meggyőződésre jutottam, hogy minden vallás jó, ha belátjuk tudatlanságunkat, ha nem engedjük, hogy cselekedeteinkben illúziók, téves elvek és szofizmák félrevezessenek, hanem a lelkiismeret szavának engedelmeskedünk, amely sohasem rejtegeti előttünk az igazságot és nem hízeleg ... a természetre hagyott gyermek mindig tisztában van arra nézve, jól vagy rosszul cselekedett-e. Minden becsületes ember szívének és lelkének a vallása egyezik — mások a formák, melyek közt Istent imádják, irgalmába ajánlják magukat és lelkűket meg akarják menteni a másvilági életre . .. Nem megható-e, hogy élnek olyan emberek, akiknek élete szerencsétlenségek sorozata, legboldogabb pillanatuk is csak tökéletlen öröm és állandó fájdalom vegyüléke és ezek a jövő életben remélnek. Gondolkodnak, elmélkednek, soha sincs nyugtuk, hogy megértsék, miként lehet a Mindenhatót könyörületre bírni. Gyakran J) Napló, 1819. aug 3.
