1831-1931 Jubileumi emlékkönyv II. (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1931)
Második rész. Munkálatok
130 JUBILEUMI EMLÉKKÖNYV. a bölcselőket, akik még a fájdalomban is a boldogságot keresik? Állíts magad elé három embert s kérdezd meg, mi teszi az embert boldoggá ? Az epikureista a test gyönyöreire gondol, a stoikus az erényekről fog álmodni s a harmadik az Isten ajándékát vallja és várja.1) íme három ember, három boldogság-vágytól dagadó szív! Melyik lesz boldog? Amelyik megkapja az igazi boldogság tárgyát. A legmegbízhatóbb után a keresztény nyúl. Donum Dei. Miért? Miféle meggondolás vezetheti ma a keresztény hívőt, amikor Istentől várja féltve őrzött kincsét? Hogyan lehet az, hogy az „ember, mielőtt valóban boldog lenne, leikébe bele van préselve a boldogság ismerete“ ?2) Nincs rá más megnyugtató felelet, mint a keresztény felelete. Istentől van, Isten elégítheti ki. Ha mindnyájan akarjuk a boldogságot, amint nincs is ember, aki a boldogtalanság után vetné magát, akkor kell lenni elérési lehetőségnek. A nagy természet nem ád példát arra, hogy valami is céltalanul futná pályáját. Csak az ember állna vakon, elhagyottan, csalódottan kergetve lidércfényeket a min- denség ölén ? Nem ! A platonikusok is megközelítették a boldogságot, eljutottak a keresésben a boldogság országának határához. Ezért nagy elismeréssel szól róluk Ágoston, mint olyanokról, „akik velünk éreznek“ s akik „megismervén az Istent, meglelték egyszersmind a teremtett mindenség létokát, a szomjúzott boldogság forrását.“3) Plátó már megsejtelte a boldogság forrásának csobogását, de nem bukkant reá a sűrűben ; úgyszintén Photius sem ; aki szerint az ember, — illetőleg a szellem, — azáltal lesz boldog, hegy az örök fényforrás megvilágítja őt. Ezek mind nem találták meg a valódi boldogságot. S miért ? Mert ők az igazságnak csak vetített fényénél szemlélték a távlatokat. *) Sermo 157, 57. 2) De lib. arb. II. 26. 3) De civ. Dei VIII. 8.
